2018. június 11. | 12:31

Az F40-es Ferrarit már több, mint harminc éve a legjobbnak tartják a szupersport kategóriában. Gyorsabbat már lehet csináltak az olaszok, de jobbat aligha!

Ha egy átmulatott éjszaka után legmélyebb álmomból felkeltenének, és ismeretlen egyének egy halántékomra szorított 9 mm-essel kérnének meg, hogy soroljam fel minden idők 5 legmeghatározóbb autóját, akkor az F40-essel kezdeném, ez a válasz garanciát jelentene az életben maradásomra. Sokan, sokféleképpen vélekednek a témáról, de az ék alakú csoda-Ferrarit kivétel nélkül mindenki közé sorolja, pedig bemutatója óta több mint három évtized telt el. Enzo életének utolsó nagy műve, a Commendatore az F40-es bemutatása után már nyugodt szívvel távozhatott az örök versenypályákra, azzal a tudattal, hogy olyat alkotott, ami keveseknek sikerült.

Az autóról képeket ide kattintva találsz.

Egy autót, ami szinte minden rajongó falán megfordult legalább egyszer, legalább egy szögből fotózva. Egy autót, ami képes volt átlépni a 320 km/h álomhatárt. Egy autót, amihez azóta szüntelen hasonlítják a többszáz milliós egzotikus gépeket. Egy autót, amit eszmei értéke alapján a Louvre-ban is kiállíthatnának. Egy autót, amit a laikusok nem F40-esként, hanem A Ferrariként ismertek meg.

A járműipar nagy történelemkönyvében a 80-as évek egy igencsak vaskos fejezet lenne. Meghatározó évtized, melynek hatása még a mai gépjárműveken is megfigyelhető. A számok már-már nevetséges magasságokba emelkedtek, függetlenül attól, hogy éppen teljesítményről vagy vételárról beszélek. Ez rántotta magával az elkerülhetetlen rivalizálást, a gyártók véres verejtékkel harcoltak a versenyelőny megszerzéséért. A Ferrari különösen nehéz helyzetbe került a 80-as évek közepén.

Hogy miért? Mert vannak olyan cégek, akik gyakorlatilag szabadon kísérletezhetnek bármivel, vesztenivaló nélkül. A maranellói istálló neve azonban eggyé vált a sebességgel, és a maximális menettulajdonságokkal, a cég filozófiája nem engedte meg, hogy termékeit csak másodikként vagy sokadikként emlegessék a sorban.

Ambiciózus vetélytársból több is akadt, ott volt például a Lamborghini Countach. A Sant’Agata Bolognese-ben született dühöngő bika már külsejével is erőt sugárzott, egyenesben eltaposta szerencsétlen áldozatainak többségét. Menekülni előle csak a kanyarokban lehetett, ekkor a félelmetes állat patái „összeakadtak”, a nagy test ügyetlenül bukdácsolt egy-egy szerpentinen.

A Lamborghini ezért nem bizonyult annyira veszélyes kihívónak, de a Ferrari nem lélegezhetett fel, ugyanis a németek 1986-ban bemutatták a „tökéletes katonát”, a Porsche 959-est. Egy szenzorokkal, műszerekkel tökéletesre hangolt gyilkológépet, ami úgy faragta le és tűzte nyakláncára a másodperceket, mint Andrew Scott hadnagy áldozatainak a füleit az Universal Soldierben.

A németek a hideg, technokrata megoldásokban látták a csúcsra vezető utat. Enzo alaposan szemügyre vette a csúcs-Porschét, majd hosszas töprengések következtek. Tudta, hogy kütyük terén nem fogják tudni utolérni a stuttgarti gyártót, bárhogy is próbálkoznak. Ezért inkább úgy döntött, marad a már bevált receptnél: épít egy pihekönnyű, száguldó karbon-koporsót.

Már a bemutató előtt is hangsúlyozták, hogy az F40-es egy mindenféle finomságot és komfortot mellőző spártai stílusú versenygép lesz. A felmérések bizonyították, hogy a vásárlók egyáltalán nem tartanak igényt kényelmi berendezésekre, így azokat kapásból kidobálták a súlycsökkentés jegyében. Hifi? Kesztyűtartó? Kilincs? Kárpit? Ne viccelj! Az ilyenféle kapitalista parasztvakításnak itt helye nincs!

Leonardo Fioravanti és Pietro Camardella kézügyességét illetve vonalzógyűjteményét dicséri a formaterv, úgy látszik a Pininfarina műhelye akkoriban fasírtban volt a körzőkkel. Vagy tényleg még a legapróbb eszközt is megragadták, hogy a lehető legjobban különbözzön a Porschétól. A karosszériánál főleg karbont, kevlárt és alumíniumot alkalmaztak, az üvegeket plexire cserélték, sőt a festékréteget is jóval vékonyabbra hagyták. Igazi súlycsökkentés-pornó.

Meg is lett az eredménye, az autó menetkészen is csupán 1235 kilogrammot nyomott a mérlegen. Érdekesség, hogy mind az 1311 darab F40-es Rosso Corsa pirosban hagyta el a gyártósort, a feketék, fehérek, sárgák, amiket a neten láttál utólag lettek újrafényezve.

Szép meg jó dolog a könnyűség, de ha nincs elég kraft, kár volt az egészért. Szerencsére a Ferrari műhelye jócskán tartogatott csemegét, csak választani nem volt könnyű. Végül a 288 GTO-ban használt, 2,9 literes ikerturbós V8-as mellett döntöttek, ebben látták a lehetőséget. Eleinte katalizátor nélkül, három kipufogóval és 478 lóval üvöltötte a világba, hogy ki is a legjobb.

A 0-100-as sprinthez sofőrtől és útfelülettől függően nagyjából 4 másodpercre volt szüksége, a negyedmérföldet 11,5 másodperc alatt futotta, amivel még manapság is az élvonalba sorolnám. A könnyű szerkezet, a kedvező aerodinamika, az alacsony súlypont, és az oldalanként dupla lengőkaros futómű lehetővé tette, hogy a kanyarokban is lenyűgözze a szerencsés pilótákat az F40-es.

Egy ilyen tulajdonságokkal rendelkező gépet vétek lenne nem kipróbálni versenypályán, a Ferrari is ezen a véleményen volt, amikor elkészítette az F40 LM-et. Először 1989-ben állt rajthoz az IMSA GTO bajnokságban, Laguna Secában már kezdésként dobogós tudott lenni, a két összekerekes Audi után Jean Alesi Ferrarija harmadikként futott be a célba. A következő években még több versenyszériában elindult, összesen 19 darabot csináltak belőle. Ha nagyon sok pénzed volt és komolyan bele akartál vágni egy zártpályás motorsport világába, akkor megtehetted, ugyanis a Ferrari kínált megoldást a problémára.

A Competizione az LM szponzoroktól mentes, erősebb változata volt, amivel a 367 km/h-s sebesség elérése sem jelentett akadályt. Természetesen erről a motor gondoskodott, immáron 700 pacival, illetve a leheletkönnyű bódé. A kettő együtt azt jelentette, hogy minden lóerőre csak 1,33 kilogramm jutott, ez az érték nem sokkal marad el a Koenigsegg One:1-étől.

De térjünk vissza még egy kicsit a szériamodellhez. Korábban 400 darabos limitált példányszámot terveztek, reális elképzelés volt a márka igazgatósága részéről, hiszen a 400 ezer dolláros vételár meglehetősen egzotikussá tette. Ez a szép kerek szám mai árfolyamon nagyjából 830 ezer dolcsinak számít (kb. 225 millió forint), nyugodt szívvel beállhatna a LaFerrari, 918, P1 által meghatározott szentháromság tagjai közé.

Az értékesítés azonban váratlan fordulatot vett, ahogyan érkeztek a beszámolók, tesztek az F40-esről, úgy csörgött egyre többször a piros telefon Maranellóban. Az eredetileg tervezett számot több, mint háromszorosára kellett növelni, ahogy már korábban írtam 1311 darab készült belőle az 5 éves modellciklus alatt.

Enzo Ferrari karrierjénél kevés fényesebbet látott a világ, egy olyan márkát teremtett, amit a Föld kerekén mindenki ismer. Fia, Alfredo tragikusan korai halálát azonban ő sem tudta feldolgozni. Örökösnek szánta, aki ha majd eljön a nap, az ő székébe ül, és regnálásával még magasabbra emelkedik a maranellói márka. Sajnos ezt nem engedte a sors, így Enzo még élete alkonyán olyat akart alkotni, amivel a Ferrari-dinasztia örökre beírja magát a történelemkönyvekbe. Sikerült neki.

A 959-es Porsche iránymutató volt a high-tech szuperautók következő generációi számára, az F40-es hozzá képest kőkorszakinak számított. Egyértelműen a német volt a racionális döntés a kettő közül, de egy ilyen összehasonlításban nem lehet kihagyni az érzelmeket. Legalábbis nem érdemes. Mert sok-sok évvel ezelőtt, amikor még a jogosítvány is távolinak tűnt, nem 959-est néztél kitágult pupillával a faladon. Nem. F40-est akartál, mindennél jobban vágytál rá. Ez volt A Ferrari, A szuperautó, mindennek az alfája és omegája. Egy örök álom minden autórajongó gyerek és felnőtt számára.