2018. február 10. | 12:08

Egy S-osztályos Mercedes nem a versenyzésről, hanem a fenséges suhanásról szól. Az AMG viszont már közel 50 éve megmutatta, hogy egy limuzinnak is lehet keresnivalója a motorsportban.

Az izomautó kategória valamikor a 20. század közepén kezdett kibontakozni az Egyesült Államokban. A recept egyszerű volt: adott egy megfizethető, hátsókerekes „hétköznapi” verda, amibe beleraknak egy bivaly V8-as motort, a többi részét pedig szinte változatlanul hagyják. Aki kicsit is benne van a témában, az könnyen rá fog jönni, hogy mi lesz ennek a konstrukciónak a végeredménye. Egy olyan autó, ami egyenesben meggyőző menetteljesítményekkel rendelkezik, de a primitív futómű és halovány fékek miatt egy kanyargós szakaszon jó eséllyel elvérzik.

A negatívumok ellenére gyorsan trendi lett a „muscle car” kategória, népszerűsége a kezdetek óta töretlen, az emberek többsége ösztönösen az USA-val azonosítja ezeket a gépeket. Hozzáteszem, teljesen jogosan, de ha márkajelzés nélkül, pusztán azokat az értékeket nézed, amitől izomautó egy izomautó, rá fogsz jönni, hogy Európa is gyárt hasonló kvalitású szörnyetegeket.

A Mercedes-AMG szinte ugyanazt a receptet használja, sőt, tökéletesítette a műfajt: a velőtrázó, kezdetekben szívó V8-as motor mellett kemény sportfutóművet és tisztességes fékrendszert kapnak az Affalterbachban készülő kihegyezett Mercik. Egy M-es BMW-nek lehet, hogy jobb a súlyelosztása, több visszajelzést ad a kormánya vagy közvetlenebb a vezetési élménye, de az AMG-k gumiszaggató nyers ereje mára világszerte ismertté vált. Izomautók, amiket befejeztek.

Persze 2018-at ír a naptár, a downsizing befűrészelt a németeknek is, de ha megnézed a jelenlegi RS5, M4, C63 szentháromságot, egyedül a Mercedes szerel V8-ast a motortérbe. A négyliteres turbós erőforrás kompromisszumoktól mentesen mozgatja a relatíve kis karosszériát. Tíz évvel ezelőtt, a W204-es kódjelű C-osztály csúcsmodellje, 6,2 literes szívómotor hajtotta, aminek hangjától és karakterétől megdobban az összes autórajongó szíve. 450 lóerő 2008-ban. A hárombetűs tuningműhelyben azonban már 60-as évek végén készítettek olyan nyolchengerest, ami 420 lovat tudott!

A Mercedes a hírhedt 1955-ös le mans-i tragédia után évekre kivonult a versenysportokból. Ezt az időt azonban nem újságolvasással töltötték, a visszatérést nem vették félvállról. A W108-as kasztnijába először a 600 Grosser limuzin M100-as kódjelű V8-as motorját szerelték. A mechanikus Bosch injektorokkal felvértezett erőforrás 250 lóerőt tudott, a közel 2 tonnás súlya ellenére képes volt a 228 km/h-s végsebesség elérésére, amivel a kor leggyorsabb négyajtós szedánja volt.

Erich Waxenberger, stuttgartiak mérnöke meglátta benne a versenyértéket és további módosításoknak vetette alá az akkori csúcsot jelentő S-osztályt. A lökettérfogatot 6,8 literre növelték, a karosszériát pedig könnyítették, amennyire csak tudták. Három módosított „racing” verzió készült (egyes források szerint öt), az egyetlen jobbkormányost személyesen Waxenberger vezette az 1969-es makaói versenyen. Nehéz megmondani, hogy gumiból vagy üzemanyagból (47 liter/100 km) fogyasztott-e többet, de végül megnyerte a 6 óra hosszú futamot.

A kezdeti sikeren felbuzdulva tovább reszelték a szörnyet. Céljuk az volt, hogy elinduljon a 1969-es 24 órás Spa versenyen is. A megfelelő tapadás hiánya azonban olyan kockázatot rejtett magában, amit a vezetőség nem engedhetett meg, így végül a Merci kihagyta az említett versenyt.

Két évvel később, 1971-ben született meg a tökéletesített verzió. A súlyát 1600 kilogrammra csökkentették, teljesítménye 420 lóerő volt. Órákon keresztül hajtották a Salzburg Ringen, kíváncsian várva, hogyan bírja a terhelést. A 4,2 másodperces 100-ra gyorsulás még ma is kiemelkedő értéknek számít, közel 50 éve, amikor lemérték, egyenesen félelmetes lehetett. Légrugós felfüggesztést kapott, továbbá egy speciális automata váltót, amelynél a fokozatváltásokat, a pilóta, Hans Heyer egy szekvenciális váltóéhoz hasonlította.

A sokéves fejlesztésnek és tervezésnek meg is lett az eredménye, 1971-ben Spa-ban kategóriagyőzelemmel, és összesített második hellyel zárt a 300 SEL. A mezőny többsége jó fél tonnával könnyebb volt a Mercedesnél, de a hatalmas nyomatéknak hála megbirkózott a többletsúllyal. A gumiabroncsok elöl 285/40 ZR15 Yokohamák, hátul 345/35 ZR15 Pirellik voltak. A széles futófelület miatt már a tapadás sem volt probléma, Heyer elmondása szerint az Eau Rogue kivételével, az összes tempós kanyart padlógázon vették be. Ehhez persze az is kellett, hogy a szóban forgó úriember elég bevállalós legyen, mivel a kitűnő futómű ellenére, volt, hogy egy-egy fordulóban négy kerekékkel csúszva mentek végig.

A versenyt három körrel a győztes Ford Capri RS2600 után fejezték be, de kétség kívül a show nagy részét ők zsebelték be. Senki sem gondolta, hogy ekkora autóval ilyen remek helyezést lehet elérni egy 24 órás versenyen. A 300 SEL 6.8 bizonyította erejét és létjogosultságát a motorsportban, méltán érdemelte ki a „Vörös disznó” becenevet. Sikerével bevonult a dicsőségek csarnokába, értékeivel pedig elindított egy hárombetűs sikertörténetet, amit mára már a világon mindenhol ismernek: ez pedig az AMG.