2018. július 23. | 13:02

Szuperautó V12-es Mercedes motorral? Hülye kérdés, hát persze, hogy a Pagani! Jó válasz, de a stuttgartiak is csináltak egy prototípust, ilyen konfigurációval.

Az átlagember fejében a Mercedes a drága és komfortos prémiumautó. Régebben, mikor még nem volt A, CLA, GLA vagy bármilyen típus, aminek a nevében az ABC első betűi szerepeltek, könnyűszerrel mondták rájuk, hogy luxusautók. A stuttgartiak sokáig nem is akartak kimászni ebből a skatulyából, élvezték, hogy ezekkel a puccos jelzőkkel illetik a csillagos márka nevét. De ahogy telt az idő, úgy kezdték egyre többen „öregurasnak” bélyegezni a Mergákat, főleg a nagyobbakat, karakterük miatt.

Az autóról képeket ide kattintva találsz.

A tehetős fiatalok már inkább a BMW-hez pártoltak, mivel a hétköznapi autók közül az képviselte a dinamikus irányvonalat. A stuttgartiakat viszont zavarta a tény, hogy ők már az 50-es években jelen voltak a F1-ben és több más neves versenyszériában, ők csináltak meg gyakorlatilag az első szuperautót a világon, a 300SL-t, modelljeit mégis „öreguras” jelzővel jegyezték a köztudatban. Bizonyítani akarták ennek ellenkezőjét. Bizonyítani, hogy még mindig ők a legjobbak, kategóriától függetlenül.

Korábban már írtam a stuttgartiak rekordvadászáról, a C111-esről, ami három különböző fajta egységgel is képes volt csúcsdöntésre a nardói versenypályán. Az említett autó utolsó változata 1979-ben leköszönt, gullwing-ajtós gép, csillaggal az elején csak 24 évvel később, 2003-ban jelent meg, a McLarennel közös kooprodukcióként (SLR).

Na jó, ha nagyon szőrszál hasogató akarok lenni, még az sem volt igazán sirályszárnyas, maximum a hagyományostól eltérően záródott az ajtaja. Ez még barátok között is majdnem negyed évszázad, ami egy igen csak szomorú intervallum lett volna az igazi Mercedes-fanoknak.

A várakozások igazán csak akkor hágtak tetőfokra, amikor Jochen Mass-ék megnyerték a Le Mans-i 24 órás versenyt a Sauber-C9-es Mergával. Hát mégis milyen dolog, hogy a világ egyik legrangosabb futamát meg tudják nyerni, de közútra semmilyen alternatívát nem kínálnak?

Stuttgartban, a 80-as években a W140-es bálna fejlesztése körül forgott a világ, ennek köszönhetően az erőforrások jelentős százaléka kapásból hadrendbe volt állítva. Egy nagyszabású projektről volt szó, rengeteg technológiai innovációval, amiknek egy részét más modellekbe is adaptálhatták. Az igazgatóság is felbuzdult a versenysportokban elért sikerektől, így hajlottak az utcai rennwagen koncepcióra. Főleg, amikor készen lett az első szériagyártású V12-es blokkjuk, a 6,0 literes 408 lóerős M120-as.

Luxusautóba tervezték, de az impozáns számadatok miatt versenypotenciált is láttak benne, pláne, hogy egy tucatnyi hengerrel kevés szuperautó büszkélkedhetett akkoriban. Bemutatásakor, 1991-ben úgy reklámozták, hogy egy C-csoportos versenyautó, utcai kivitelben. Igaz is volt, mert rengeteg hasonlóságot mutatott a zártpályás géppel, mind az exteriőr, mind pedig a felszín alatti technika szempontjából.

Az aerodinamikát nem vették félvállról, ez a karosszéria formáján is megfigyelhető, a leszorítóerőt az első- és hátsó aktív légterelők növelték. Míg a mai sportautók jelentős részénél ezek a szárnyak bizonyos sebesség felett nyílnak vagy csukódnak, addig a Mercedesnél ezt másképp oldották meg. A központi számítógép folyamatosan monitorozta az autót elől, középen és hátul, majd amikor úgy érezte, hogy elérte a határait, egytized másodperc alatt oldotta ki vagy csukta be a légterelőket.

Ezzel a technológiával egytonnás leszorítóerőt értek el a csúcssebességnél (307 km/h). Érdekesség, hogy tapadásvesztés érzékelésekor eleinte elektromos motorokkal kívánták nyitni a spoilereket, de ez nem bizonyult elég gyorsnak, így végül maradtak a jól bevált hidraulikus megoldásnál.

Adaptív futómű került a C112-es alá, a stuttgartiak ezzel akarták megőrizni a Mercedesekre jellemző bársonyos menetkomfortot. Persze egy ilyen kaliberű autónál a komfort egy egészen más kontextusba kerül, de az alapelgondolás briliáns. Egy olyan szupergép, ami nem veri ki a fogaidat egy-egy úthibánál vagy fekvőrendőrnél, viszont ha a helyzet úgy hozza, egy végtelenül feszes kanyarvadásszá keményíti a futóművet.

A példás úttartást az oldalanként dupla lengőkaros felfüggesztés biztosította, sőt egy másik futurisztikusnak mondható innováció is helyet kapott az „ezüst nyílban”. Aktív, hidraulikusan működtetett négykerék-kormányzásról volt szó, Cybernetic-steering fantázianévvel. Elég menőn hangzik ugye?

Mercedes C112

A külső dizájn tükrözte a csillagos autók irányvonalát, a tepsi méretű első lámpákról könnyűszerrel fel lehetett ismerni, milyen autóhoz közelített a közönség. A formavilág pedig nem is stuttgarti tervező kézügyességét dicsérte, hanem egy olaszét, a Coggiola műhelyéből.

Az alumínium monocoque szerkezetet acél csővázzal erősítették, a hatalmas V12-es egység a pilóta mögé, középre, hosszában került beszerelésre. A C112-es így 1569 kilogrammot nyomott menetkészen a mérlegen, ami mondjuk egy mai Koeingsegghez vagy LaFerrarihoz képest „nehéz”, de egy 918-as Porsche közel 100 kg-mal testesebb nála. Nem is rossz egy 27 éves autóhoz képest.

Főleg úgy, hogy a benne ülőknek semmiféle kompromisszumot nem kellett kötniük kényelem terén. A kor színvonalán minden benne volt, amit egy luxusautótól elvártak az emberek. ABS, szervó, fékrásegítés, sebesség függvényében változó kormányzás, radaros tempomat, klíma, guminyomás ellenőrző rendszer stb. Több funkció csak a későbbi S-osztályban mutatkozott be, a C112-es jócskán előrébb tartott a koránál. Viszont pontosan ebből adódott legnagyobb hátránya is: az identitászavar.

Az SLR McLaren megvan? Nagyon nagy a hasonlóság a két autó között. Bitang teljesítmény, végletekig kikönnyített kasztni, de minden földi jóval kibélelt belső, ami levesz a sportértékből és inkább egy durva grand tourert csinál belőle. Pályán is boldogul, de egy Carrera GT megeszi.

Az autó készen volt 1991-ben, gyakorlatilag egy lépésnyire állt a sorozatgyártástól, még az amerikai törésteszteknek is megfelelt. Aztán jött egy belső konfliktus a cégvezetőség körében, hogy szükség van-e egy ilyen autóra. Nem azzal volt a probléma, hogy nem fogják tudni értékesíteni, mert a bemutató idejére már 700 rendelést adtak le a C112-esre olyanok, akik bármennyit kifizettek volna érte, gondolkodás nélkül. Ez volt a pro érv.

A kontra pedig az, hogy a Mercedesnek amúgy is jól ment a szekér akkoriban, és a Németországban kibontakozó környezetvédelmi mozgalmak nem biztos, hogy jó néven vették volna egy ilyen „mutassuk meg a világnak” szuperautó megjelenését, majd elterjedését a világ különböző pontjain. Így végül döntöttek, az ezüst nyíl megmaradt egy sima prototípusnak.

Hiába volt az egész? Nem mondanám, mert a C112-es iránymutató volt a következő generációknak több szempontból is. A Porsche 959-essel elindított hi-tech szupergépek kategóriáját egy fokkal talán még magasabbra emelte, megmutatta, hogy a sportosság és a kényelem egyszerre is megférhet egy járműben, úgy, hogy az jelentősen nem befolyásolja a menettulajdonságokat.

Kiderült, hogy az M120-as V12-es motor nem csak fölényes suhanásról gondoskodhat egy 2 tonnás autóban, hanem akár a legextrémebb olasz sportgépekbe is belepasszolhat, lásd Pagani Zonda!