A Jaguar E-Type megjelenése óta az egyik legikonikusabb sportautó, álomszép karosszériájával és kiemelkedő teljesítményével vonult be a köztudatba.
Nagy általánosságban véve az angol autók népszerűsége „szülőhazájukban” a legnagyobb. A TVR-ek, Triumph-ok, Austinok, MG-k jelentős százalékát a szigetországban értékesítették, az öreg kontinensen csak a legnagyobb fanatikusok tették le a voksukat ezek a márkák mellett. A nagy Jaguárok, Bentley-k, Rolls-Royce-ok már jelentősebb világkörüli karriert futottak be, de Magyarországon számuk eltörpült/eltörpül a német prémiumokhoz képest (persze a Bentley-k és Rolls-Royce-ok ára lényegesen magasabb azoknál).
Az autóról képeket ide kattintva találsz.
Nem mindenkinek jön be, a luxus/sportosság brit felfogása, de van egy autójuk, amit mindenki imád és kíván, függetlenül attól, hogy mennyire szimpatizál az ex-gyarmatosító nagyhatalommal. Ez pedig a Jaguar E-Type!
A ragadozó nagymacska versenygépei előszeretettel vadásztak prédákra a pályákon, az 50-es években a C és D-Type-ok uralkodtak Le Mansban, az utóbbi modell képes volt a 270 km/h feletti sebesség elérésére. Hírnevet szereztek a British Racing Green olajzöld színének, már nem csak a Rosso Corsa pirosban száguldó Ferrarikat ismerte fel a közönség. A sikereket ugye meg szokták ünnepelni, az angolok ezt egy meglehetősen stílusos módón tették meg: csináltak egy sportkocsit, amire még a nagy Enzo Ferrari is azt mondta, hogy a legszebb autó a világon.
1961-es genfi bemutatását négyéves fejlesztés előzte meg, impozáns megjelenése és kedvező ára miatt nem kellett sok idő, hogy ellopja magának az egész show-t. Újkorában 2097 fontot kellett kiperkálni érte, ami, ha a konkurenciát nézzük igencsak kellemes: egy Ferrariért közel kétszer ennyiért kellett fizetni.
Eredetileg csak egy példányt terveztek kiállítani az autószalonon, de Sir William Lyons, a márka igazgatója kirendelt egy még egy másikat, közvetlenül a bemutató előtt. Ez azt jelentette, hogy Bob Berry tesztpilóta bepattant a kocsiba Coventryben, majd tolta neki ami a csövön kifér, egészen Genfig, hogy időben odaérjen.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lettem volna a helyében, a 3800 köbcentis motorral megspékelt szépségben 265 ló tombolt négysebességes manuális váltóval kombinálva, a vágta egészen elméleti végsebességéig, 240 km/h-ig tartott. Sokak szerint ez egy optimista becslés volt a gyár részéről, de akkoriban egy átlagos családi járműnél a 110 km/h már halálos iramnak számított. A Coupé változat 6,9 másodperc alatt volt 100-on, a 60-as években ezekkel az értékekkel nem hogy gyorsan haladt, hanem alacsonyan repült.
Az E-Type gyorsan státuszszimbólummá vált, autóversenyzők, hírességek, playboyok egyik kedvenc játékszere lett, a Jaguar ezen felbuzdulva nekilátott további „lightweight” változatok gyártásának. Itt a hagyományos acéllal ellentétben alumíniumot használtak a karosszériánál, felépítését pedig monocoque-ra szabták át. Versenypotenciáljuk így átlagon felülivé vált, olyan sztárpilóták hajtották ezeket a gépeket, mint Jackie Stewart vagy Graham Hill.
1964-ben megnövelték a köbcentit, az immáron 4,2 literes motor továbbra is 265 lóerőt produkált, de érezhetően nyomatékosabb lett, nem kellett annyira hajszolni, hogy menjen. Jelentős változtatás volt, hogy a váltót már szinkronosra cserélték, egy évvel később, 1965-ben pedig debütált a 2+2 üléses „family” kivitel.
El tudom képzelni, milyen veszekedéseket robbantott ki az új változat. Hosszas győzködés után apuka elmegy reggel praktikus autót venni, amibe anyuka és a két gyerek is elfér, majd délután hazaállít egy 2+2-es E-Type-pal. Az asszony szeme villámokat szór, mire egy halvány mosollyal csak annyit mond a férj: „de hát ebben hátul is van ülés”. Kitűnő érvelés, de ezek után sanszos, hogy este a lámpaoltás után tényleg alvás következett, s nem más!
1967-ben érkezett egy módosított, de nem teljesen új generáció: a Series 1 ½ keményebb fékekkel és finom dizájnbeli módosításokkal debütált. Sajnálatos módon itt a karburátorok számát háromról kettőre csökkentették, így a teljesítmény is redukálódott. 1968-ban, bő egy évvel később le is köszönt, átadva a helyét a Series 2-nek.
Októberben megindult az említett második széria forgalmazása, több ponton is átalakították a karosszériát, mivel már az amerikai piacra is belépett a modell, ott pedig voltak bizonyos megkötések, amiknek eleget kellett tenni. Hát szebb nem lett elődjénél, valószínűleg Da Vinci sem tudná jobban megfesteni a Mona Lisát, mint ahogyan először tette.
Ennek ellenére a második „generáció” is egy kivételesen dekoratív tárgy, bármelyik veterántalálkozón megragadná a résztvevők tekintetét. Ezt is csupán két évig gyártották, de a 18 808 darabos példányszám impozáns az idő rövidségéhez képest. Csak a már ismert 4,2-es sorhatos motorral szerelték, kasztniváltozatokból is megmaradtak a korábbiak: Coupé, Roadster, 2+2.
Belül apró finomításokat eszközöltek, az indítókulcs a műszerfalról a kormányoszlopra vándorolt, a műszereket átdolgozták, új, fejtámlás üléseket szereltek a régiek helyére. A szervokormány és a légkondicionáló opcionális extraként szerepelt a felszereltségben.
Az utolsó Series 3 tíz évvel az eredeti E-Type debütálása után mutatkozott be, immáron csak nyitott tetős és 2+2 kivitelben. Legnagyobb változást az új, XJ-ből származó V12-es motor jelentette. Az 5,3 literes erőforrás 254 lóerőt teljesített, ezzel nem lett kategóriákkal gyorsabb, sőt alulmaradt az első sorhatoshoz képest is. Azonban itt a presztízsérték fontosabbnak számított, egy 12 hengeres kabrió igazi csemege! Kiszélesítették a nyomtávot a jobb úttartás érdekében, a kormányzásrásegítés szervóval történt az alapváltozatokban is. Legkönnyebben a négy egymás mellett, középen elhelyezett kipufogóról, illetve az eltérő hűtőrácsról ismerheted meg. Nem mintha Magyarországon olyan sokat látnál belőle. Összesen 15,287 darab készült belőle, 1975-ig szolgált becsülettel a kínálatban.
Utódjának, az XJS-nek a dizájnja és értékei már egy másik irányba kanyarodtak el. Több, mint húsz évig volt porondon, az eleganciával nem volt baja, erővel sem, sőt, szerintem még a stílussal sem. De valahogy rápillantasz, nézed, nézed, de nem kezdenek járni a fejedben a gondolatok, hogy mennyire fless lenne már krúzolgatni vele a francia/olasz Riviérán. Nem tud úgy szép lenni és vágyat ébreszteni, mint az E-Type karosszériaváltozattól függetlenül.
Ezen gondolatomat támasztja alá a május 19-én megtartott királyi esküvő. Harry herceg és Meghan hercegné egy patika állapotú 1968-as Jaguarral hagyta el a szertartást. Az ő büdzséjükbe gyakorlatilag bármi belefért volna, mégis emellett a legendás autó mellett tették le a voksukat. Stílusosabb már csak akkor lehetett volna, ha meghagyják az eredeti motorját. Ez a jellegtelen villanycucc még viccnek is rossz!
