A Maybach több, mint egy évszázados múlttal rendelkezik, a patinás német gyártót 1997-ben támasztották fel újra, hogy Rolls-Royce-okkal vegye fel a kesztyűt!
Wilhelm Maybach, a Daimler-Motoren-Gesellschaft (DMG) technikai igazgatója volt 1907-ig, amikor is úgy döntött elhagyja a vállalatot és inkább a saját útját járja. Fiával, Karl Maybach-al 1909-ben megalapította a Luftfahrzeug-Motorenbau GmbH-t (Repülőgépmotor Építő Műhely), amit három évvel később, átneveztek Maybach-Motorenbau GmbH-ra.
Elsődleges profiljuk repülőgépmotorok gyártása volt, a benzines és gázolajos erőforrásaikat Zeppelinekbe építették. Személyautókkal csak 1919-ben kezdtek el foglalkozni, első kész modelljüket, a W3-mat az 1921-es Berlini Autószalonon mutatták be.
Az autógyártás akkoriban még háttérbe szorult a Maybach-nál, továbbra is maradtak az ipari dízelmotorok előállításánál a vasutak és a tengerészet számára. A W3-ról sem feledkeztek azért meg, szépen továbbreszelték, utódja a W5 1926-ban már 120 lóerős teljesítményre volt képes, ezt egy 7 literes soros hathengeres motorral tudta elérni.
A Maybach 12 egy kulcsfontosságú autó volt, a típuselnevezésből már sejtheted: ez volt a gyártó első autója, aminek V12-es egység dolgozott az orrában. Persze ennek teljesítménye jócskán elmarad a mai luxusautókétól, de az 1931-ben bemutatott DS8 Zeppelin 8000 köbcentis V12-ese már 200 lóerőt produkált, ami igencsak tiszteletre méltó egy 87 éves kocsi esetében.
A harmincas években házon belül nem is tudták felülmúlni számok tekintetében, lehet nem is akarták. Inkább a dizájnra feküdtek rá, a következő SW-széria továbbra is egy grandiózus megjelenésű „csatahajó” volt, de az áramvonalas karosszériaelemek kicsit lágyítottak rajta. A hengerűrtartalom 3,5 litertől egészen 4,2-ig nőtt, de a leadott teljesítmény változatlanul 140 lóerő maradt.
A második világháború kitöréséig nagyjából 1800 Maybachot gyártottak le, de sajnos a nemzetközi konfliktusok miatt ezt az üzemet is hadrendbe állították. Figyelembe véve Wilhelm és Karl motorépítő múlttal rendelkező cégét, a náci vezérkar kiadta, hogy a Maybach fogja mostantól gyártani a közepes és nagyméretű tankokba, harckocsikba az erőforrást. Ilyenek voltak például a Tigris I, a Tigris II és a Panzer II, IV. A háború utolsó évében a szövetségesek rájöttek, hogy a tankmotorokat gyártó üzem Friedrichshafenben működik, így az gyorsan elsődleges célponttá vált, 1945-ben le is bombázták.
Az üzemet ugyan helyreállították a második világháború után, de autógyártási tevékenységet többet nem folytattak ott. Hosszú kihagyás után, 1960-ban megvásárolta a céget a Daimler-Benz, aki eleinte csak a korabeli S-osztályok (W108 és W116) különleges kiadásaihoz használta fel a Maybachot. Ezek a modellek viszont teljesen Mercedes névvel és alvázszámmal futottak, így a patinás cégnek nem sok jutott a hírnévből.
A kilencvenes évek második felében komoly változások voltak készülőben. Felröppentek pletykák, miszerint a BMW tervezi megvásárolni, a Vickers tulajdonában lévő Rolls-Royce-t, a Volkswagen-csoport pedig a Bentleyre szeretné rátenni a kezét. Mindkét luxusautókkal foglalkozó angol márka kitűnő befektetésnek bizonyult, mivel így a németek közel kétszer drágábban tudták kínálni csúcsmodelljeiket, angol öltönyben. A Mercedes sem akart lemaradni a zsíros falatról, így gondolt egyet és új cég vásárlása helyett inkább feltámasztotta, a már úgyis tulajdonukban lévő Maybachot.
Az 1997-es Tokiói Autószalonon mutatták be az első prototípust, ami előrevetítette az öt évvel később debütáló 57 és 62 modelljük arculatát. A formából egyértelműen kivehető a korabeli S-osztály, a hasonlóságot le sem tagadhatná. Egy évvel később, 1998-ban a BMW és VW is sikeresen megvásárolta a korábban említett cégeket, így a csillagosok is beturbóztak, hogy a kollégák ne maradjanak konkurens nélkül. 2002-re lett kész az „alapmodell” az 57.
Nevét, az autó deciméterben megadott hosszáról kapta, ugyanígy a 62 is, ami már inkább sofőrös használatra készült. Maximális luxus és technika volt jelen mindkét változatban: 4 zónás digitális klímaberendezés, masszázsülések, DVD-s házimozirendszer a hátsó sorban, hangvezérlésű multimédia, 18 féleképpen állítható, masszázsfunkcióval ellátott fotelek és még sorolhatnám naphosszat.
A tekintélyes méretek, és a rengeteg kényeztető berendezés jócskán meglökte az autó súlyát: már az 57-es is 2,7 tonna volt, a nagytesó pedig igencsak közelített a 3 tonnához. A hatalmas tömeg miatt körültekintően kellett motort választaniuk a németeknek. Ugyan ebben a szegmensben nem szempont a gyorsaság, a sportos viselkedés meg pláne, de azt mégsem engedhették meg maguknak, hogy lomha legyen a csúcs-Mercedes.
Ezért Stuttgartban külön fejlesztettek a két modellnek egy új erőforrást: az M285 kódjelű ikerturbós V12-es egység 543 lóerőt és 900 Nm maximális nyomatékot mozgósított padlógáznál, amivel a nagy test képes volt 5,1 másodperc alatt 100-ra katapultálni.
Az „S” változatok a „special” jelzőre utalnak, de joggal hívhatnád őket „sport”-nak is. Az AMG műhelye végzett az alapverziókon némi finomhangolást, 612 lóerőre és 1000 Nm-re nőttek a teljesítményadatok, amivel már 5 másodperc alatt volt a gyorsulásuk 100-ra. A futóművön is módosítottak, 13 mm-el lejjebb ültették őket, a stabilabb úttartás érdekében.
Két különleges kiadás is érkezett a Maybachtól: a Zeppelin és a Landaulet. Az előbbi egy luxuscsomag volt, ami a háború előtti csúcsmodellek presztízsét kívánta felidézni a Stromboli-fekete varrással és a Kalifornia-bézs bőrbelsővel, továbbá beépített ezüst pezsgőspoharakkal. Az utóbbi már sokkal extravagánsabb módosításokat kapott, a Landaulet a B-oszloptól hátrafelé gombnyomásra elhúzható vászontetővel készült. A sznobizmus négy keréken guruló megtestesítője.
Az alapmodell sem volt éppen olcsó €341 750-val (kb. 106 millió Ft), de a Landaulet €900 000 (kb. 280 millió Ft) árához képest igencsak alkalminak mondható. Ez volt a Maybach egyik fő problémája. Kevesen ismerték a márkát, presztízsértéke nem volt a Rolls-Roycéval egy kategóriában. A másik gond az volt, hogy túl sok hasonlóságot mutatott az S-osztályos Mercedessel.
Kinézete, felépítése és a benne dolgozó technika érezhetően hordozta magában a csillagot, ami nem lett volna baj, de a Sonderklassét már a Maybach tizedéért is meg lehetett vásárolni. Annyival pedig nem ért többet nála. Ezt az eladási számok is mutatják: a 2002-től 2012-ig tartó modellciklus alatt csupán 2000 példányt értékesítettek, aminek a fele az Egyesült Államokban talált gazdára.
2005-ben volt egy meglehetősen különleges fogása a Maybachnak: a Fulda gumigyártó céggel közösen készítették el az Exelero prototípust, amivel a nagysebességű abroncstesztelést kívántak folytatni. A formatervét elnézve kötve hiszem, hogy ez lett volna az egyetlen szempont az autó megalkotásakor. A dizájnt egy Batmobil is megirigyelhetné, ötleteket a világháború előtti SW38-ról merítették és az 57 padlólemezére építették rá. A 2005-ös berlini Tempodrom-on mutatták be, ahol rögtön az összes kíváncsi szempár rá szegeződött.
Már csupán méreteivel is kitűnt a többi autó közül, szupersport autótól nem volt megszokott az 5,8 méteres hossz és a 2,1 méteres szélesség. Súlya 2660 kg volt, amiből két darab Königsegg is kijönne, ennek ellenére képes volt elérni a 350 km/h-s végsebességet. A tekintélyes tempót természetesen a tekintélyes motor tette lehetővé: az 5,9 literes ikerturbós V12-es 700 lóerőt teljesített, maximális nyomatéka 1000 Nm volt, amit benzines létére már 2500-as percenkénti fordulaton leadott. A pletykák szerint 2011-ben eladták az autót egy amerikai rappernek 8 millió dollárért cserébe, később visszakerült a Mechatronik tulajdonába.
2012-ben a Daimler vezérigazgatója, Dieter Zetsche bejelentette, hogy a Maybach megszűnik, ezzel is helyet adva több S-modellnek. Az utolsó autó M-betűkkel az orrán 2012. december 17-én hagyta el az üzemet Sindelfingenben. A fennmaradt példányokat 2013-ig értékesítették, az eredetihez képest jóval kedvezőbb áron.
Az újabb páli-fordulat 2014 novemberében érkezett, a Mercedes bejelentette a legendás márka visszatérését, immáron nem különálló cégként, hanem az S-osztály legfullosabb kivételének jelzéseként. Az említett modell sorozatgyártásban is megjelenő változatát a 2015-ös Genfi Autószalonon mutatták be, a 20 centivel hosszabb tengelytávú limuzin a Rolls-Royce Phantom és Bentley Mulsanne legnagyobb konkurensének számít. Az extralistát kár lenne felsorolni, abból még egy külön cikk is kijönne.
A Maybach a G-osztályt is kezelésbe vette később. A G650 Landaulet 2017-ben mutatta meg a világnak, hogy milyen a tökéletes szafari-járó autó a felső tízezer számára. A 630 lóerős V12-es motor, a minden földi luxussal felszerelt belső és az elhúzható tető páratlanul különlegessé teszi ezt a csodálatosan értelmetlen járművet. A Közel-Kelet olajból meggazdagodott sejkjei a borsos árcédula ellenére minden bizonnyal hevesen csapkodták az asztalt, hogy miért csak 99 darabot készítettek belőle. Hiába, a világ bizonyos részein a jampizás minden pénzt megér.
Az elmúlt évtizedben a legérdekesebb Maybach-ot a 2016-os Pebble Beachen mutatták be. A Vision 6 névre keresztelt „szárazföldi yacht” szakít a hagyományokkal és egy sokkal inkább jövőbemutató koncepciót valósít meg. Sehol egy V12, de még belső égésű motort sem találsz benne. Elég szomorú, hiszen az egytucatnyi henger a német gyártó védjegye volt, de ha csupán a számokat nézed, nem lehet okod panaszra. A villanymotorok összesen 738 pacit mozgósítanak, a vágta egészen 250 km/h-ig tarthat. Négy másodperc alatt futja a 0-100-at, a hatótávja pedig 322 km. A 24 colos kerekek nem tűnnek otrombának az autón, az 5,7 méteres hossz miatt legalább ekkorák kellettek, hogy egységes vizuális élményt nyújtson a végeredmény.
A Maybach végre kezdi megtalálni a saját útját, a 2015-ös feltámasztás kitűnő ötlet volt a Mercedes részéről. Az 57 és 62 modellek a végsőkig akarták tagadni, hogy igazából túlárazott S-osztályok, sikertelenül. Stuttgartban rájöttek, hogy nem kell külön márkaként futtatni a Maybachot, sokkal célszerűbb a már amúgy is fejedelmi luxust kínáló zászlóshajójuk csúcsváltozatát fémjelezni, eme patinás német cég nevével.
