Sokan még hallomásból sem ismerik a Mitsubishi SpaceRunnert. Hazánkban elvétve látható egy-egy az utakon, azok is többnyire benzinesek. Pedig kijárna neki az elismerés.
Mi az a Mitsubishi SpaceRunner?
A Mitsubishi Space széria három különböző verzióból állt. Volt a Star, amiből talán a legtöbb szaladgál itthon, a Wagon, ami egy hosszú tengelytávú 5 ajtós egyterű volt, és a tesztalany, a Runner, az előbbi rövidített verziója 4 ajtóval, amiből az egyik a csomagtéré, egy másik meg toló.
A Mitsubishi 1991-ben indította el a modell gyártását. Céljuk egy kompakt többfunkciós (Multi PurposeVehicle) jármű építése volt, amivel széles célközönség igényeit szerették volna kielégíteni. Egy kicsit családi, egy kicsit városi szaladgálós, meg egy kicsit „furgon” is akart lenni. Talán ez volt az oka, hogy itt Európában nem terjedtek el annyira. Ha külön-külön nézzük a szempontokat, akkor elég valószínű, hogy találunk jobb alternatívát a Runnernél, de ha valakinek egy autóban kellett a három tulajdonság, annak kitűnő választás volt a tolóajtós Micu.
Motorikusan a legnépszerűbbek az 1,8-as benzinesek voltak. Ez volt a legkisebb választható erőforrás, de már a 116 lóerős 4 hengeres is szépen mozgatta 1300 kg körüli kasztnit. Képzeld el, milyen lehetett ebből a 228 lóerős turbós, összkerekes változat, aminek az elejében a legendás 4G63 motor dolgozott.
Gázolajos verzióból csak a tesztautóban is lévő 2.0-es turbódízellel lehetett kapni. Manapság ezek már ritkaság számba mennek, a mobile.de oldalon jelenleg egyetlen egy dízel példány sem szerepel. No nem azért, mert feldobták volna a pacskert, csak az Euro 1-es „feketematricás” besorolásuk miatt sajnos ellehetetlenítették a használatukat. Néhány szerencsés példányt átmenekítettek keletre, új rendszámmal vagy donorautóként vészelték át a bontós pusztulást. Ezzel a motorral szerelték a korabeli Galantokat is.
A tesztautó egy kilencvenes évekbeli japán, tehát már magasan van a léc megbízhatóság tekintetében. A felkelő nap országa elsősorban agyonüthetetlen kis benzineseiről volt híres az említett évtizedben, de azért nem kellett átmenniük a szomszédba, hogy hasonlóan jó dízelt csináljanak. Ez a Runner 2010-ben került jelenlegi gazdájához, aki 100 ezer forintért vásárolta az autót. Törött volt a bal eleje, egy árok elég rendesen megrendezte, emiatt évekig egy udvaron állt a szabad ég alatt. Kiderült, hogy korábban futár autó volt, hátsó szélvédőjén még mindig ott a céges matricának a nyoma. Ebből következett, hogy az óra szerinti háromezer-valahányszáz kilométer valószínűleg nem hiteles… A kedvező ár miatt végül elhozták a kocsit, kijavították az első sérülést, kapott faceliftes lámpákat, hűtőrácsot és egy vagány légbeömlős motorháztetőt. Ezt követően egészen 2016 nyaráig mindennapos használatban volt a kocsi, belekerült 182 ezer kilométer a hat év alatt. Járt a svájci alpokban, minden nyáron elvitte a családot Olaszországba csomagokkal együtt, ebből kétszer lábon lement Szicíliába, ahol a negyven plusz fokban, klímával mászta a hegyeket minden gond nélkül. Egyszer Róma alatt valahol elszakadt az ékszíj az autópályán, de a problémát sikerült megoldani: a klímakompresszor szíjára cserélték ki ideiglenesen, majd miután az első autósboltban sikerült venni egy másikat, a kis öreg japán gondtalanul folytatta a dolgát, és hozta haza a családot.
A Mitsubishi SpaceRunner külseje
Az autó külseje elég megosztó, valakinek nagyon bejön, valaki kicsit bénának tartja. Ez egy szubjektív dolog, mindenki döntse el magában. Nekem speciel tetszik, előröl kimondottan vagány. Mondjuk itt sok múlik azon, hogy honnan nézzük. Vannak szögek, amikből nem túl előnyös, a magas és keskeny kasztni főleg hátulról tűnik kissé aránytalannak. A kétszínű fényezés akkoriban nagyon trendinek számított, ma már kissé idejétmúltnak hat, de nem áll rosszul az autónak, emeli a retro-faktort. A kasztni érdekessége, hogy hátul csak egyik oldalon lehet beszállni. Elég egyedi a tolóajtós megoldás, elhúzása kisteherautós feelinget ad, valószínűleg a japán mérnökök fejében is a praktikum címszó alatt pattant ki az ötlet. Pakolásnál kitűnő, beszálláskor némi kompromisszumot köt az ember. Az ablakokat nem lehet lehúzni, csak bukóra kipattintani. Ez maximum egy kis friss levegő beengedésére elég, huzatot biztosan nem kap tőle senki.
A korrózió alól sajnos ez az autó sem kivétel, a küszöböket, az ajtók sarkait és a szélvédő körüli részt kikezdte már a rozsda. Átlyukadva még sehol nem láttam az anyagot, a legtöbb helyen csak felületi szinten van, de ez is ront az esztétikán. Mondjuk a legtöbb 25 évesen autón azért aki keres, az fog is találni hasonló kaliberű rohadásokat.
A Mitsubishi SpaceRunner belseje
Az autó belseje tipikus 90-es évekbeli japán. A kormány kivételével, mintha csak derékszöggel és vonalzóval dolgoztak volna a tervezők. Mindenhol műanyag, de szerencsére még az időtálló fajtából. Nincs megkopva vagy kirepedve, a filigrán műszerfal jól átvészelte az idő vas fogát. Az oszlopok vékonyak, nagyok az üvegfelületek, emiatt meglehetősen szellősnek érződik az utastér, mindenhova pakolhatunk kedvünkre. A térérzetet növeli az elektromosan elhúzható és buktatható tetőablak, ami szerintem a legmenőbb extra az autóban. Nem mintha olyan sok lenne: a klíma és a motoros első ablakok kivételével nem mentek rá az utasok tejben-vajban fürösztésére. De ami van, az minden működik. A gyári első ülések csak rövidtávon érződtek kényelmesnek, hosszabb utakon megkínozták a benne ülőket, így a vásárlás után nem sokkal ki lettek cserélve egy fiatalabb terepjáróéra. Némi barkácsolás kellett ugyan, de megérte, az utód kartámaszos üléseiben már sokkal komfortosabban lehetett koptatni a kilométereket.
A hátsó sor magasan helyezkedik, jó a kilátás, de a 180 centi feletti utasok az alacsony ülőlap miatt joggal érezhetik azt, hogy a „nyakukban van a lábuk”. Ketten gond nélkül elférnek egymás mellett, de három emberrel már szűkös kissé. A háttámlák egy kar húzásával dönthetőek, de ha kell az egészet is könnyedén ki lehet kapni. Az így kapott tengernyi hellyel akár furgonokkal is felveheti a versenyt a Mitsubishi SpaceRunner.
Milyen vezetni a Mitsubishi SpaceRunnert?
Beülsz, magadra húzod a könnyű ajtót, elforgatod a kulcsot, de a gyújtásnál a felvillanó kis lámpák között hiába keresed az izzítás jelzőt, nem találod. Itt manuálisan, egy kormány alatti gombbal tudod magad szabályozni, hogy hány másodpercig izzítasz. Hideg motornál, hőmérséklettől függően 4-10 másodpercig kell nyomva tartani, mielőtt indítanál. Elszámoltam magamban 5-ig majd fordítottam a kulcsot, de azzal a mozdulattal már engedhettem is el. Az önindító egyet, de lehet, hogy csak egy felet fordult és máris ketyegett a kis négyhengeres. Meglepődve néztem a tulajra, aki csak annyit mondott, hogy ez télen-nyáron így indul. Nem sok hangszigetelő került a motorháztető csúnyábbik felére, de így sem bántó a fül számára, sőt, kimondottan finom járása van a motornak. Egyenletes az alapjárat, nem dadog, nem füstöl. A váltó pontos, világos, hogy mikor van sebességben. Nincs olyan érzése az embernek, mintha egy bográcsban kevergetné a pörköltet.
A 82 lóerő nem tépi szét a kocsit, főleg úgy, hogy jelenleg „ECO” módban üzemel: a füstcsavar kicsit vissza van tekerve, így kevesebb naftával is beéri. Ez az előnye a régi adagolós motornak, két kulccsal 10 perc alatt be lehet állítani az alapjáratot és a menetteljesítményeket, ha kedved szottyan hozzá. Azonban nem mindegy, merre és mennyit tekersz, ugyanis a két végpont között 2-3 literes fogyasztáskülönbség is lehet.
Menet közben érezni lehet a tipikus régi turbómotor karakterisztikáját: alul nem történik világmegváltás, majd amikor eléri a fordulatot, ugrásszerűen jön meg az ereje. Szerencsére a rövid áttételű váltó segít a kedvező fordulatszám tartományban tartani, városban kimondottan fürge, harapós. Alacsony fordulaton is bírja a terhelést a motor, szinte mindegy melyik fokozatban vagy. Már 20 km/h-nál negyedik sebességbe válthatsz, akkor is rezonanciamentesen tudsz haladni, bár ilyenkor a gyorsulást, mint olyat elfelejthetjük. Városi használatra kitűnő, jól lehet vele manőverezni, kis helyen is megfordul. Nincsenek vastag A-oszlopok, a nagy üvegek miatt jól ki lehet látni belőle, alig van holttér.
Ahogy elhagyod a várost, az első dolog, ami feltűnik, hogy 90-100-as tempónál már elég hangos. A zaj nagy részét nem a szél vagy gumi adja, a motor a rövid sebességfokozatok miatt már elég magas fordulaton pörög. A kellemes utazótempója olyan 100 és 120 km/h között van, úgy a világból is kivisz. A tulaj szerint megy 160-at is, ha muszáj, de ő nem szokta kínozni, az már hallhatóan nem jó a motornak. Ha viszont nagyot kell fékezni, a Runner brillírozik: a négy tárcsa nem hazudik, ABS nélkül is vígan megfogják a kis kasznit. Sokkal rosszabbra számítottam egy ilyen korú autótól.
A futóművet mintha a magyar utakra találták volna ki: szépen elnyeli a kátyúkat, nem kell kétségbeesetten elrántani a kormányt egy-egy úthiba láttán. Ugyan zörög a karosszéria pár helyen, de szépen átsiklik rossz minőségű utakon is. Kanyarban nem igazán viselkedik sportosan, és akkor még finoman fogalmaztam. Ha nagyobb sebességgel esel be, erősen dől a kasztni és hajlamos alulkormányozott lenni. De hát aki ilyet vett, az amúgy sem azért vette, hogy rekordot döntsön vele a PikesPeak-en vagy a Nordschleifén.
Mitsubishi SpaceRunner: Fenntartási költségek
Az autót többnyire városon kívül használták az elmúlt 6-7 évben. A jelenlegi beállítással olyan 6-6,5 literrel eljártak vele, több kraftot nem volt érdemes rárakni, mert lényegesen többet evett, mint amennyivel jobban ment.
Szerelőt nem sokat látott a Micu, az utolsó 180 ezer kilométer alatt. A kötelező olaj- és vezérléscseréken kívül a futóműben kellett a kopó alkatrészeket cserélni, de azokat is csak szökőévente. Egyszer kellett szelepállításra elvinni, mert télen hideg motornál dadogott az alapjárat. Váratlan meghibásodás szerencsére csak egyszer volt: a motorvezérlő kábelek egyike megsérült és rejtélyes zárlatot okozott. Ennek megtalálása okozott nagyobb problémát, de a végösszeg így is megállt egy hétvégi nagybevásárlás árából.
A tulaj azóta már egy újabb Toyotát hajt, de kijelentette, hogy soha nem fog megválni ettől autótól. Sokkal többet jelent számára, mint amennyi pénzért tovább tudna adni rajta. Inkább megtartja munkás-szaladgálósnak, addig is tud vigyázni a mostanira. Keveset eszik, a fenntartási költség gyakorlatilag nulla. Lehet, hogy nem a legszebb autó, nem is legcsendesebb, de tudja, hogy ha ebbe beleül és el kell vele mennie a világ másik végére, akkor ott is fog kiszállni belőle. Egy igazi fillérekből fenntartható japán igásló azoknak, akiknek a megbízhatóság és a praktikum számít.
MItsubishi Space Runner 2.0 TD - 1992
- Lökettérfogat: 1998 cm3
- Hengerek/szelepek: 4/8
- Max. teljesítmény: 82 LE 4500/perc
- Max. forgatónyomaték: 172 Nm 2500/perc
- Hossz./szél.: 4270/1695 mm
- Tengelytáv: 2520 mm
- Saját tömeg: 1260 kg
- Városi fogyasztás: 8,0 l /100 km
- Országúti fogyasztás: 6,5 l /100 km
- Vegyes fogyasztás: 7,0 l /100 km
- Végsebesség: 155 km/h
- 0-100: 17,8 s
