home Nagyvilág Ahol a rekordok születtek – Bonneville Speedway

Ahol a rekordok születtek – Bonneville Speedway

0 people like this.

Bonneville a 70-es évekig helyszínt biztosított a szárazföldi sebességrekordok felállítására, a legendás sósíkság azonban egyre kevésbé alkalmas versenyzésre

A sebességmánia az emberi természet velejárója. A Homo Sapiens fajnak nem adatott meg gepárdokhoz vagy ragadozó madarakhoz hasonló tempó, viszont a kiemelkedő kognitív képességek lehetővé tették, hogy mesterséges eszközök építésével behozzák a lemaradást. Szokták mondani, hogy az autóversenyzés akkor kezdődött, amikor elkészült a második motoros négykerekű.

Az egymással való rivalizálás egyre nőtt, erősebb, fejlettebb gépjárműveket, majd utakat építettek azoknak, hogy kiautózhassák a bennük rejlő teljesítményt. Az utóbbi viszont indokolatlanul sok időt, energiát és pénzt emésztett fel, amit máshova is lehetett volna fektetni, de szerencsére érkezett a „fenti” segítség.

Egy bonneville-i versenyautót vontatnak, háttérben a sósíkság

Ádám és Éva bűnbeesése bebizonyította a Teremtőnek, hogy az ember egy kíváncsi lény, aki szereti feszegetni a határait, vágyai sokkal jobban izgatják, mint a következményektől való félelme.  A kiűzetés után kárpótlásul alkotott egy 260 négyzetkilométeres Paradicsomot a Földön, ahol teret engedhetnek szenvedélyüknek. Bár sokan mégis pokolként emlegetik.

Egy hatalmas, élettelen, poszt-apokaliptikus viszonyokat idéző, sóval borított senkiföldje, ahol akadályoktól és sebességérzettől mentesen forgathatod ki szakadásig a gépet. Paradicsom vagy pokol? Nehéz eldönteni, de közelebb csak kevés helyen kerülhetsz a túlvilághoz.

Bonneville Speedway valamikor az 50-es években

A sósíkság Benjamin Bonneville katonatisztről kapta a nevét, aki az 1800-as évek első felében barangolta be az Újvilág nyugati régióit. A felfedezés után nem kellett sokat várni a vállalkozó szellemű egyénekre, akik a lenyűgöző látványon kívül más lehetőséget is láttak a nagy sík placcban. 1907-ben Bill Rishel és két üzleti partnere hajtott végig először a legendás „pályán” egy Pierce-Arrow járgánnyal.

Teddy Tetzlaff és híre Blitzen-Benz autója

Gyorsan bejárta Amerikát a hír, hogy a hatalmas „játszótér” gondtalanul járható autóval, egyre több versenyző zarándokolt el Bonneville-be. Az első rekord 1914-ben született, Teddy Tetzlaff, az Indy 500 bajnokságában híressé vált pilóta egy egyedi építésű 200 lóerős géppel vágott neki, a Blitzen-Benz névre keresztelt jármű 141,73 mph-s (228,09 km/h) sebességre volt képes.

A 30-as évekig probléma volt, hogy a szervezők nem tudtak elég résztvevőt összehozni, hogy felfuttassák a helyet. Szerencsére a sors odaküldte Ab Jenkins-t, aki rövidesen visszatérő vendéggé vált, hosszútávú és tartóssági rekordok felállításába kezdett, ezzel is növelve a hely presztízsét, változatosságát. 1925-ben például rajthoz állt az Union Pacific Railroad mozdonya ellen, végigvágtáztak a síkságon, ahol Jenkins közel 5 percet vert a gőzösre.

Ab Jenkins és autója, háttérben a csapat

Sokan továbbra is a hagyományos, aszfaltos pályákat preferálták, veszélyesnek ítélték a sóval borított területet. A Pierce-Arrow vezetése azonban figyelemmel kísérte Jenkins eredményeit, láttak lehetőséget a félelmet nem ismerő gringoban, 1932-ben felkérték, hogy segítsen új modelljüket gyorsabbá tenni. Egy 12 hengeres autót próbálgattak, de hiába dolgozott több dugattyú a motorban, lassabb volt, mint egy V8-as. A pilóta közreműködésével több változtatást is eszközöltek, majd Jenkins javaslatára egy 24 órás tesztvezetéssel bizonyították az egység teljesítményét és tartósságát. Kétóránként állt ki tankolni, az autót ezalatt egyszer sem hagyta el. A nap végén 112,916 mph-s (181,72 km/h) átlagtempóval zárt, amivel újabb rekord íródott a bonneville-i történelemkönyvbe.

John Cobb és futurisztikus versenyautója

Ugyanebben az évtizedben kezdődött a korszak, amit nyugodtan hívhatnék „brit megszállásnak”. John Cobb már akkor sem volt szűz versenyzés terén, amikor gondolt egyet és kipróbálta magát a sósíkságon, Európában több sebességcsúcs is fűződött a nevéhez. Valószínűleg Jenkins utólag megbánta, hogy kölcsönadta autóját a britnek, mivel azzal az angol jócskán rávert korábbi rekordjára: 134,85 mph-s (217,02 km/h) átlagtempóval ért célba.

1935-ben újból nekifutott az amerikai, hogy rivaldafénybe kerüljön, immáron egy Duesenberg hot rod-al. Sikerült is neki (135,47 mph – 218,01 km/h), de a balszerencse ezúttal sem kímélte. Pár nappal később jött egy másik brit, Sir Malcolm Campbell, aki átlépte először a 300 mph-s álomhatárt. Jenkins rekordja abban a pillanatban semmissé vált, mindenki az új csúcstartóval és autójával, a Campbell-Railton Blue Bird-el foglalkozott.

A híres Campbell-Railton Blue Bird

Az ördögi gépet 1933-ban építették, sikerének kulcsa a rendkívül alacsony légellenállási együttható és a környezetbarát, EURO VI-os normákat teljesítő turbós háromhengeres volt. Ja, várj mégsem. Egy Rolls-Royce „R” Schneider Trophy repülőgépmotort szereltek a négykerekűbe, aminek teljesítménye 2500 lóerő volt 3200-as percenkénti fordulaton! Bizonyára legtöbbször az „environmentally friendly” jelzővel illették.

Egyik rekord sem volt hosszú életű az évtizedben, volt, ami még 24 óráig sem tartott. Cobb aktív résztvevője maradt az eseményeknek, 1939 augusztus 23-án ismét a csúcsra került 369,27 mph-val. Ez volt az utolsó sora a bonneville-i naplónak a 30-as években, ugyanis a Második Világháború közbeszólt.

A történet 1947-ben folytatódott, az előbb említett angol sikeresen megfutotta a 400 mph-s (643,73 km/h) álomhatárt, viszont oda-vissza „csak” 394,196 mph-t (634,39 km/h) átlagolt. Ezzel az igazán áramvonalas szörnyetegek korszaka egy időre háttérbe szorult, 1949-ben új kategória vált trenddé: a hot rod. Ezzel a rock ’n’ roll-éra elkezdődött, otthon épített és megpiszkált gépek özönlötték el Bonneville-t.

Az időszak meghatározó konstrukciója a „Belly Tank Lakester” volt, ami Bill Burke érdemeit dicséri. A „nagyok” mintájára ő is egy könnyű, aerodinamikus felépítést akart, mint amilyet John Cobb és Sir Malcolm Campbell használt, csak a büdzsékeret volt vékonyabb.

Belly Tank Lakester, a korszakra jellemző meghatározó konstrukció

Alapjául többnyire egy P-51-es Mustang, világháborús vadászgép törzse szolgált, ebbe pakoltak bele előszeretettel V8-as motorokat. Így már nem kellett milliomosnak lennie az embernek, hogy aktív résztvevője legyen a versenyeknek, relatíve kis összegből összehoztak olyan négykerekűeket, amivel 140-150 mph-s (225-240 km/h) sebességet el lehetett érni.

A köbcentik egyre csak nőttek, ahogyan az izgalmak is: volt, hogy egy csúcsdöntést (145,40 mph – 234 km/h) követő éjszaka a konkurens csapat (So-Cal Speed Shop) nagyobbra cserélte autójának motorját, majd reggel már rajthoz is álltak vele. Sőt, nem is akárhogy, rendesen elkenték a riválist: a Mercury motoros gépezet 181,08 mph-t (291,42 km/h) futott! A korszak talán legikonikusabb autója az Edelbrock Special volt.

Edelborck Special a rajtnál

A 60-as években ismét eldurvultak a dolgok, Mickey Thompson-nal az élen. Az amerikai versenyző már korábban is hírnevet szerzett magának, dupla Hemi-motoros szörnyetegével 294 mph-s (473 km/h) tempót diktált, 1958-ban. Mindenáron meg akarta dönteni Cobb 1947-es rekordját, de ez közel sem volt olyan könnyű feladat, hiszen sokaknak beletört már a bicskájuk.

Nem a vezetési tudással volt a hiba, hiszen egyenesben a hülye is tudja nyomni a gázt, mint süket a csengőt. Ide egy olyan tökös gyerek kellett, aki nem féli a halált, és ha a helyzet úgy hozza, plusz 1 mph-ért is gondolkodás nélkül kockára teszi az életét. Ilyen tempónál a legapróbb hiba is végzetes lehet.

Mickey Thompson és a Challenger

Mickey Thompson korábban már bizonyította rátermettségét, már csak egy autó kellett a rekordkísérlethez. Nem aprózták el annak építését, a szivar formájú pihekönnyű kasztniba négy darab, 415 köbinches Pontiac V8-ast szereltek. A Challenger névre keresztelt szárazföldi rakéta 1959-ben állt rajthoz először, de menetteljesítményei alulmúlták a várakozásokat, így visszavonultak a műhelybe.

Tizenkilencre lapot húzott Thompson csapata, mind a négy motorra 6-71 GMC típusú kompresszort szereltek, így már darabonként 750 lóerőt teljesítettek! 1960 szeptember 9-én az amerikai pilóta végre történelmet írt, 406,6 mph-t (654,35 km/h) átlagolt Bonneville-ben, ezzel hivatalosan is ő lett a leggyorsabb ember a világon.

Spirit of America, Bonneville egyik leghíresebb rekordere

A sugárhajtású rekordvadászok korszaka következett, a hatalmas sós síkság ekkor már nem hobbi, hanem életforma lett a résztvevők számára. A hagyományos belsőégésű motorokat felváltották a repülőkből származó sugárhajtóművek, mivel ebben láttak potenciált további csúcsdöntésekhez. Az új konstrukció bevált, csak úgy repkedtek a magasabbnál magasabb számok, Art Arfons és Craig Breedlove rivalizálása határozta meg az érát.

Az utóbbi pilóta nevéhez fűződik a Spirit of America, minden idők egyik leghíresebb sugárhajtású versenyautója, amivel több csúcsot állított fel. Ezeket sorra döntötte meg Arfons Green Monster-e, végül mégis Craig került ki győztesen a ringből, 600,601 mph-s (966,57 km/h) tempót volt képes elérni, ez a rekord egészen 1970-ig tartotta magát.

A jelenlegi rakétahajtású csúcstartó, a „Blue Flame”

Ekkor ugyanis jött egy Gary Gabelich nevezetű úriember, aki nem a Jet műfajjal próbálkozott, inkább a rakétahajtásban látta a lehetőséget. A „Blue Flame” fantázianevű gépezetével 630,478 mérföld per órás (1014,65 km/h) tempót átlagolt, ezzel egy olyan csúcsot tett le az asztalra, amit Bonneville-ben azóta sem tudtak megdönteni a rakéta hajtású járművek között.

A legendás hely az évtizedek alatt egy fikarcnyit sem veszített misztikumából, lehet, hogy már nem olyan „forgalmas”, mint az 50-es vagy 60-as években, de továbbra is kiemelt helye van a benzinvérűek szívében. Fénykorában, a kiszáradt tómeder sórétegének vastagsága elérte az egy métert is, ez mostanra egy-két centiméterre csökkent bizonyos részeken. Sajnos a bányászás és a rendszeres esőzések folyamatosan pusztítják a síkságot, a szervezetek kezdik belátni, hogy versenyzésre egyre kevésbé alkalmas.

Bonneville-i sósíkság, amit elmosott az eső

A sárfoltok hatalmas kockázatot jelentenek a versenyzők számára, ezért a SEMA szervezete 2015-ben 2000 tonna sót szállított a helyszínre, hogy javítsák az állapotát, de korántsem biztos, hogy ez egy időtálló megoldásnak bizonyul majd a jövőben. Mindenesetre jó látni, hogy az autóskultúra ténylegesen tesz azért, hogy a híres sivatagi speedway megmaradjon a következő generációk számára is. Bízok benne, hogy nem Gary Gabelich rekordja lesz az utolsó a pálya történelmében! #prayforbonneville 

Forrás:

Rod Authority

Origo

Ha tetszett az írás, kérlek oszd meg a Facebookon! Köszönöm!
0 people like this.
Facebook
Facebook
Instagram
Google+
Google+
Youtube
Youtube
Email
RSS

Kapcsolódó írások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Alapjárat