A német vezetési kultúra példaértékű, olyan, mint maga az ország, de elég átlépned a határon kelet felé, minden megváltozik. Na és mi a helyzet délen?
Aki szereti az autókat, az vezetni is imád. Ezt jómagam is igazolhatom, epekedve vártam a napot, hogy betöltsem a 17-et, és a zsebemben tudjam a B-kategóriás jogosítványt. Azóta már eltelt majdnem öt év, ami alatt nem csak vasárnaponként, templomba menet ültem volánhoz, koromhoz képest mondhatni sokat vezettem. A „sok” persze relatív, egy taxisofőr vagy kamionos valószínűleg nagyságrendekkel többet fogja a kormányt, de a közel 150 ezer levezetett kilométer hallatán azért ők is elismerően bólogatnak.
Bejártam Németországot kisteherautóval, a külső sávban 100-zal döcögve, Svájcba is eljutottam hasonló tempóval egy 25 éves japán egyterűvel, de 200 felett is gangoltam már Olaszországba menet, fekete német prémiummal. 200-at írtam? Bocsánat, 130-at akartam, csak elütöttem véletlenül. Egy szó, mint száz, mondhatni mindhárom „végén” voltam már az autópályás forgalomnak, elég sokat láttam, tapasztaltam. Az eddigiek alapján három ország vezetési kultúráját emelném ki: a német, az olasz és a cseh.
„A Jó, a Rossz és a Csúf.”
Még itt az elején leszögezném, hogy a cikkemben nem az ott élő emberek jellemét, személyiségét szeretném bírálni, hanem kizárólag a vezetési stílusukat. Az általánosítást is mellőzném, hiszen biztosan akadnak szép számmal olyan sofőrök, akik rácáfolnak az általam látottakra. Az írásom ezért egy személyes tapasztalaton alapuló leírás, összehasonlítás és véleménymegfogalmazás lesz. Senkit sem szeretnék ezzel megbántani, sem pedig habzószájú kommenteket olvasni a közösségi média egyes felületein. Én ezeket láttam/tapasztaltam, majd írásba foglaltam.
Németország - példaértékű közlekedés, világbajnok infrastuktúra
Németország. Hatalmas ország, két vesztes világháború után is Európa egyik vezető nagyhatalma maradt, világbajnok infrastruktúrával. Az ottani úthálózatra nem lehet mást mondani, mint hogy példaértékű. Kátyút, úthibát a volt NSZK területein tényleg keresned kell, hogy találj, megkockáztatom, hogy ott két szántóföld között jobb minőségű aszfaltcsík húzódik, mint Magyarországon a nemzetközi utak többségén. Az egykori NDK már más tészta, az már jobban hajaz az itthoni viszonyokra, de még mindig teljesen más kategória. Mert a német, ha talál valami rosszat, nem javít, hanem újat csinál.
Meg hát ki ne hallott volna már a legendás Autobahnról? A hely, ahol legálisan mész annyival, amennyivel csak akarsz, üzembiztosan. És itt a hangsúly az utolsó szón van. Üzembiztosan. Mert az ott forgalomban lévő autók többségével lazán lehet tartani az itthon megengedett maximális sebesség kb. másfélszeresét. A sávokból sok van, a szélességük is több, mint elegendő és az autósok tudják, hogy melyikben a helyük. Nincs olyan, hogy valaki a belsőben konstans 130-cal megy, mert úgy gondolja, hogy az már „elég gyors”.
Nem. A német autópálya maga a jobbratartás-pornó. Egy előzés után már egyből, ahogy lehet húzódnak vissza, mert tudják, hogy mehetnek ők bármennyivel, bármikor jöhet náluk gyorsabb. Ennek ellenére napközben nem állatkodnak annyira, a belsőben 160-200 km/h-s tempó a jellemző, de azért nem ritka, hogy jön egy huligán Porsche ennél jóval többel.
A nagyvárosok környékén ijesztő forgalom tud kialakulni, de amíg nem áll be, egyszerűen lenyűgöző. Egyszerre két-három-négy-nagyonsok sávban gangol mindenki, még a külsőben is 140-150 a standard (ha nincsenek kamionok), a járművek között uszkve öt méter a távolság. És nem érzed veszélyesnek. Mert pontosan tudod, hogy az előtted/melletted/mögötted haladó autó sofőrje egy adott helyzetben, hogyan fog cselekedni. A biztonság a kiszámíthatóságukban rejlik. Jól vezetnek, előzékenyek, nem türelmetlenek, nem csinálnak baromságokat, a dudát tényleg csak a legvégső esetben használják.
Még ha te bénázol is, és véletlenül kimész egy nálad kétszer nagyobb sebességgel érkező torpedó elé, látod a tükörben, hogy szinte orra bukik, akkorát satuzik, de megáll, nem tenyerel a dudán, mert tudja, hogy nem direkt csináltad és attól neki nem lesz jobb. Sokan példát vehetnének itthon az ilyen sofőrökről.
Csehországi utak - egy másik véglet
Tegyük fel, tartasz hazafelé Deutschlandból, és a GPS-ed javaslata alapján nem a Passau, majd Ausztria irányt választod, hanem inkább a rövidebb utat, Prága felé. Mész-mész, először jön Lipcse, majd Drezda, már unod a banánt, hiszen még mindig Németországban vagy, de tulajdonképp nem bánod, mert forgalom alig, az út belátható, tudsz haladni.
Sötétedik, az élményfaktort növelik a néha-néha melletted 300 körüli tempóval elgangoló M-es BMW-k, vagy AMG Mercik, amiknek a szele gyakran fél sávval kijjebb lök téged, ha akarod, ha nem. Aztán eljön a nagy pillanat, meglátod a csillagos EU-s táblát, rajta a felirattal: Ceská Republika. Elmész mellette, és rövidesen páli fordulatot vesz a vezetési kultúráról addig kialakult véleményed. Mert nem csak a táblák színe változik meg, a zöldhatár átlépése után.
Ami először feltűnik, hogy ismét parancsolnod kell a jobb lábadnak, hiszen a sebesség felső határa 130 km/h-ban van megállapítva. Ó, hát annyi baj legyen, Magyarországon is annyi. Ezután jön a második észrevétel: hitványabb az útminőség. Eleinte még ezen sem húzod fel magad, hiszen fél órája még a németeknél voltál, nagy a kontraszt. De, ahogy áthaladsz Prágán, onnan jön az igazi terror, egészen Brnóig.
Itt ülök a klaviatúra előtt, és keresem a szavakat, jelzőket, amikkel a legjobban leírhatnám az olvasóknak, akik még nem jártak arra, hogy milyen is a cseh autópálya útminősége ezen a szakaszon. M1, Budapest felé, Tatabánya külső sáv megvan? Na, hát az babapopsi hozzá képest. Olyan, mintha egy nukleáris holokauszt után járnál 100, felújítás nélküli évvel. Az út gyakorlatilag darabokból van összerakva és ahol ezek a darabok találkoznak, mérhető a szintkülönbség.
Ha 50-nel mennél, már akkor is megéreznéd, csak, hogy ez egy autópálya, így a tempó is nagyobb. Szűk 100 km-en keresztül utasként aludni esélytelen, a sofőrnek is célszerű két kézzel fognia a kormányt, mert másodpercenként akkorát „ugrik” a kocsi, hogy nekem volt, hogy többször kinyílt a kesztyűtartó (új autóban). Még viszonylag puhára hangolt futóművel is felüt, nem tudja kisimítani ekkora sebességnél a hibákat. Bele se merek gondolni, hogy miket él át az, aki peres gumi/Gewinde kombinációval merészkedik fel eme csodálatos szakaszra. Komplett futómű-felújítás mellett valószínűleg egy fogászati szakrendelésre is szüksége lesz.
Ha szereted az autódat, és vigyázol rá, akkor már ez is elég ahhoz, hogy ültő helyedben verjen agyon az ideg. De ez még nem minden, mivel nem csak te vagy azon az úton. Hanem vannak csehek is. Eddigi útjaim során még soha nem találkoztam ennyire kiszámíthatatlan, tolakodó, agresszív stílusban vezető emberekkel. És ezen véleményemet, nem egy vagy két alkalom alapján fogalmaztam meg, legalább tizenötször jártam ezen az útszakaszon. Hozzá kell tegyem, kivétel nélkül este közlekedtem, lehet, hogy napközben kisangyalként viselkednek, de amit én tapasztaltam, az kiábrándító.
A forgalom elenyésző, mégis mindig feszült figyelemmel és kihegyezett érzékszervekkel kellett ülnöm a volánnál. Mert bizonyos időközönként feltűnt egy őrült Skodás (legtöbbször Octavia), aki képes volt kockára tenni a saját, sőt ,még az én életemet is, hogy 5-10 km/h-val többel mehessen. Megjelenik a semmiből, sokszor nem tudod, hogy mit akar vagy mit fog csinálni, ha te nem úgy viselkedsz az úton, ahogyan azt ő elvárja, akkor villog, dudál. És nem csak a személyautós, hanem a kamionos is.
Próbálsz vigyázni az autóra, 100 körüli tempóval mész a külsőben, meglátsz a tükörben egy nyerges kamiont, ami szép lassan közeledik hozzád. Utolér, és nem hagy téged annyival menni, amennyivel szeretnél, vagy amennyit a tábla előír. Először jön a refi, utána beáll mögéd 1 méterrel (lelki terror), majd végül duda, aztán kielőz. Közben végig érezteti veled, hogy az övé a nagyobb. Többször is átéltem, milyen lehetett a kamion elől „menekülő” egyénnek a Párbaj című filmben.
De őszintén szólva azon sem lepődtem volna meg, ha röviddel utána elmegy mellettem egy fekete Ford Falcon, a hátulján Pursuit Special felirattal, Weiland-féle kompresszor süvítéssel karöltve (Mad Max, Mel Gibson elfogóautója). Persze Magyarországon is bele lehet akadni ilyen korlátolt egyénbe, de a cseheknél én valahogy kategóriákkal több hasonlóval találkoztam.
Legnagyobb esély a balesetre úgy gondolom, hogy az útszűkítéseknél van Csehországban, már volt is részem ütközéshez ilyen szituációban. Mert hát a sávszélesség ilyenkor véges, és közel sem mindig elegendő. Ha a külsőben halad egy teherautó, baloldalt meg betonpanel határol, akkor kétféle ember létezik: aki szépen beáll, beméri a távolságot, majd kivárja a megfelelő pillanatot, aztán halad el, illetve aki nagyobb sebességgel érkezik kapásból a belsőben és mérlegelés nélkül vág neki a manővernek, lesz, ami lesz alapon.
Na, hát a cseheknél az utóbbi a jellemzőbb éjszaka. Gondtalanul haladtam szombat hajnalban, egy ponyvás teherautóval, útfelújítás, szűkítés, külső sáv, megengedett 80-as tempó. A tükörben feltűnt egy autó (Skoda Octavia, mily meglepő), aki érzésre egy erős 110-zel ment el mellettem. Vagyis ment volna, ha nem lett volna egy enyhe kanyar is az útban. Amikor mellém ért, akkor kellett ráfordulni az ívre, csak nem volt elég az oldaltávolság, hogy akkora sebességgel ezt megtegye.
Megijedt a baloldalon lefektetett betonpanelektől, így azt látta megoldásnak, hogy rámhúzza a kormányt. A csóró Octavia a lendülettől „felpattant”, a tükrömet elvitte, de még összetehetem a két kezemet, hogy ennyivel megúsztam. Az ütközés nagyobb részét megfogta a plató sarka, ami konzervnyitóként bontotta fel a Skoda oldalát. Mivel a legújabb generációról volt szó, így ránézésre is többszázezer forintos kárt okozott a vállalkozó szellemű kollégának, de valahogy mégsem tudtam sajnálni. Lehet, hogy bennem van a hiba.
Bezzeg az olaszok!
Sokan azt gondolhatják, hogy a Czech-style driving azért ilyen, mert nem tartják be a szabályokat. Ez is benne van a dologban, de nem ezen múlik. Mert ahogy mész délre, emelkedik az átlaghőmérséklet, csökken a csapadék, és egyre kevésbé foglalkoznak előírásokkal az autósok. Nézd csak meg az olaszokat.
Egy bájosan játékos nép, lenyűgöző forgalmi viszonyokkal. Imádnak mindent, aminek kereke van és motor hajtja. Hát, hogy ne imádnák! Ferrari, Lamborghini, Maserati, Alfa Romeo, versenyzés, szenvedély, Rosso Corsa, naphosszat folytathatnám még a sort, de inkább azzal összegezném, hogy Olaszország a nemzetközi autós kultúra egyik legmarkánsabb szentélye.
A GDP és az ottani életszínvonal sajnos nem engedi meg, hogy minden lobogó hajú jampi egzotikus, felfelé nyíló ajtós szupergéppel mászkáljon, a nagy átlag kompakt méretű Fiatokkal, Lanciákkal, Alfa Romeókkal szaladgál, évjáratukat tekintve igencsak nagy szórással. Pörgős, aránylag olcsón fenntartható kocsik, amikkel jól lehet manőverezni kis helyeken, és nem kell vigyázni rájuk. Az utóbbi igencsak fontos szempont Itáliában.
Ha szereted a szabályokat, akkor…akkor…nem Európa csizmája lesz a kedvenc helyed e Föld kerekén. Finoman fogalmazva is kaotikus, úgy vezetnek, mintha hírből sem hallottak volna a KRESZ-ről. Ez már autópályán is feltűnik, de igazán csak a városokban bontakozik ki az olaszok szabadszelleműsége. Az indexet, mint olyat hírből sem ismerik, a duda viszont az általuk leggyakrabban és legnagyobb kedvel használt innováció az autóiparból.
Ha észreveszik egyik ismerősüket a forgalomban, már megy is hangjelzés, ha nem indulsz elég gyorsan egy kereszteződésben már tenyerelnek is a kormány közepébe, meg ha tényleg nagyon muszáj, akkor balesetek elkerülése érdekében is használják.
Ha egy úton nincsenek felfestve sávok, és te magyarként gondolkozva úgy látod, itt kettőnek kéne lennie, de amúgy egymás mellett elfér négy autó is, akkor az olaszoknak természetes, hogy ott négy „sáv” van.
Nem szeretik a szabályokat, de nyugodt szívvel kijelentem, hogy tudnak vezetni. Ráadásul nem is akárhogyan. Akiket autóban látsz, az szinte biztos, hogy amint lehetett már Vespa robogón ült, és nagyjából 14 éves kora óta aktív résztvevője a forgalomnak. Már fiatalon megszokják a forgalom ritmusát, pezsgését, így amikor négy kerékre váltanak, nem szűzként csöppennek bele a nyüzsgésbe.
És a vezetési stílusuk nem változik, gátlástalanul megcsinálják autóval is azt, amit addig motorral. Felmerül a kérdés: megtehetik szankció nélkül? Igen. Mert az olasz rendőr látványosan tesz arra, hogy mi történik körülötte a forgalomban. Vannak fontosabb dolgai ennél, meg pontosan tudja, hogy egyedül nem fog csodát tenni, így bele se kezd.
Ha neked már Budapest is sok, Olaszországtól le fogsz hidalni. A forgalom valósággal lüktet. Az út szélén álló, áthaladásra váró gyalogos ha nem elég rámenős, azon a helyen fog megöregedni, mert magától senki sem lassít le, hogy elengedje. Az olasz ember először mindig azt nézi, hogy neki legyen jó, nem pedig a többieknek.
A rutinos helyiek vesznek egy nagy levegőt, egy pillanat erejéig felidézik magukban addigi életük legszebb mozzanatait, majd egy határozott lépéssel megindulnak a másik oldalra. S láss csodát, megállnak az autósok. Mondjuk biztos volt már példa olyan önbizalomtól duzzadó gyalogosra, akinek végül nem adta ki.
Olaszországban közlekedni olyan, mint egy hangszeren játszani. Előtted a kotta, csak a ritmust kell megérezned. A boldogulás legegyszerűbb módja, ha szépen lassan elkezdesz úgy gondolkozni, mint az olaszok. Ha ez sikerül, nyert ügyed van. Lehet, hogy még élvezni is fogod.
Biztosan akad olyan olvasó, aki az eddigiek alapján nem tudna markáns különbséget tenni a cseh és az olasz vezetési kultúra között. Én úgy fogalmaznám meg dióhéjban, hogy a déli sofőrök kiszámíthatóan kiszámíthatatlanok. Ott mindenki bolond módon közlekedik, számítasz a meredek manőverekre. Cseh-módon nem lehet gondolkozni, legalábbis nekem még sosem sikerült. Vannak nagyon tisztességesen vezető egyének, de amikor már attitűdváltozás indulna meg benned, jön egy vadbarom és lerombolja az egészet.
Mindig amikor visszatérek a tőlünk északra fekvő köztársaságba, igyekszek tiszta lappal indítani. Magát az országot szeretem, csodálatos kulturális örökséggel rendelkezik, pont ezért én hinni akarok benne. Hinni, hogy a korrekt-állat sofőrök aránya a jövőben megváltozik, és következő útjaimon elég lesz csak az egyik kezemet pihentetnem a volánon.
Na és milyen a közlekedési kultúra Magyarországon?
Amikor elkezdtem írni a cikket, csak erre a három országra koncentráltam, de közben már úgy éreztem, Magyarországról is érdemes lenne pár sort írni, kontextusba helyezni az itthoni viszonyokat. Születésem óta itt élek, mégis erről a legnehezebb átfogó véleményt megfogalmaznom.
A hazai vezetési kultúrát én „szürkébbnek” mondanám, mint az előző nemzetekét, nincsen olyan infrastruktúra és géppark, mint Németországban, de nem is vezet a nép olyan kaotikusan, mint mondjuk az olaszok. Önjelölt jampik persze akadnak szép számmal, akik sokszor túlbecsülik autóik és/vagy saját vezetési képességeiket, olyan manőverekbe, előzésekbe mennek bele, amihez lehet, hogy kevesek lesznek. De még ha ténylegesen jól is vezet az illető, szemben már nem biztos, hogy hasonló kaliberű sofőr érkezik. Mert Magyarországon rengetegen vannak, akik alkalomszerűen ülnek volánhoz és tapasztalat/rutin híján nem biztos, hogy úgy reagálnak le egy helyzetet a belvárosban vagy autópályán, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Egyet hibázik, és ha nincs szerencséje, jön egy, magát a „vezetés istenének” tituláló úriember, fekete X5-össel, a megengedett sebesség kétszeresével. És már meg is van a baj, amiben sokszor az ártatlan húzza a rövidebbet.
De ez csak az én véleményem. Te hogyan látod a helyzetet?
