A kombikat nem a szépségükért veszik az emberek, hanem azért, hogy családdal, megpakolva tudjanak utazni. Vannak azonban olyan modellek, amelyeknél a praktikum csak a második helyen szerepel.
Az autóról képeket ide kattintva találsz.
Shooting Brake: A kezdetek
A Shooting Brake műfaj eredete a 19. századig nyúlik vissza. A „brake” kezdetekben lovak betörésérére használt eszközt jelentette. Az idő múlásával ezeket a kezdetleges tárgyakat átépítették, majd egyre inkább vadászat-orientált járművekké váltak. Akkoriban ez leginkább a tehetős úriemberek hobbija volt, nekik pedig szükségük volt valamire, aminek hátuljában elfértek a puskák, tartozékok, lőszerek és az elejtett zsákmány is (amennyiben szerencsével jártak)
A szépség szubjektív dolog, de a '30-as évek Shooting Brake modelljei mai szemmel nem mondhatóak olyan kívánatosnak. Ezek az autók úgy születtek meg, hogy egy felsőkategóriás járművet, például egy Bentley-t vagy Rolls-Royce-t fogtak, szétvágtak ahol kellett, majd egyedi kasztnit kapott, aminek gyakran fából építették ki bizonyos részeit. Két ülés elöl, amit általában használnak, és egy nagy rakodható tér hátul. Az utóbbi miatt kiszélesedett a felhasználhatóságuk ezeknek az autóknak, rájöttek, hogy nem csak a vadászathoz lehetnek jók, sok csomag A-ból B-be való eljuttatására is kiválóak.
A Shooting Brake aranykora
A kategória aranykora a '60-as években kezdődött meg, amikor az angol Sunbeam gyártó elkészítette a háromajtós limitált kiadását az Alpine sportautójuknak. Előállítása rendkívül költséges volt, a speciális karosszéria, a bőrrel és diófával kibélelt belső miatt kétszer annyiba került, mint az eredeti. A magas ár miatt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de kétség kívül iránymutató volt a többi márka számára.
Az évtized közepén folytatódott a történet, a Harold Radford cég kezdett neki Aston Martin modellek átépítésének. Ezek az autók a dizájnról és a sebességről szóltak. A legtöbb ember, akinek megadatott, hogy DB5 tulaj legyen, inkább csak gyönyörködött az olasz Touring által tervezett álomszép karosszériában. De voltak ám olyanok is (ugyan nem sokan), akik praktikussá is akarták varázsolni járgányukat. Ennek persze semmi akadálya nem volt, ha elég vastag volt a kliens pénztárcája. Az ambiciózus úriemberek felkeresték a Radfordot, hogy „Jó napot kívánok, itt van az Astonom, csináljatok belőle kombit…”
Az említett kocsiból nagyon nehéz még szebbet csinálni. Talán nem is sikerült nekik, de az is nagy dicsőség, hogy csináltak egy olyan Shooting Brake modellt, ami van olyan gyönyörű, mint a kupé, csak máshogy. A belsőt úgy módosították, hogy a lehető legtöbb hely álljon rendelkezésre, ledöntött hátsó ülésekkel 1,1 köbméteres rakodóhellyel lehetett gazdálkodni. Emellett az Aston továbbra is képes volt 250 km/órás sebesség elérésére. Összesen 12 darab készült belőle, 8 jobbkormányos, 4 bal, így ez volt a legritkább DB5 változat. Radford folytatta az átalakítást a DB6 és a DBS esetében is.
A Reliant márkáról sokaknak az a béna háromkerekű jut eszébe, amivel Jeremy Clarkson a Top Gear egyik adásában többet haladt az oldalán vagy a tetején, mint a kerekein. Azonban 1968-ban megjelent a Schimitar GTE, amivel beszálltak a stílusos kombik világába. Alapul a kupé szolgált, amit meghagytak kétajtósnak, de ennél a kasztni nem lépcsősen, hanem inkább „ék” alakban végződött. Így már érdemben lehetett pakolni bele, és az életérzés is megmaradt.
Több dolgon módosítottak az eredetihez képest, hosszították a karosszéria vázát, áttervezték a futóművet, máshová rakták a tankot. Az üvegszálas kasztni tervezésében az Ogle Design műhelye is besegített. A Shooting Brake elejében V6-os Ford Essex motor dolgozott, hozzá 4 gangos manuált, vagy 3 sebességes automata váltót lehetett választani. Végsebessége 200 km/h környékén volt, így a menetteljesítmények elmaradtak az Aston Martinétól, de egy dologban sikerült felülmúlnia: legyártott példányszámban. Felmenőihez képest sikeres modell volt, 4311 darabot értékesítettek belőle. 1975-ben váltotta le az utódja.
Az eddig angolok uralta kategóriába 1972-ben a skandinávok is beszálltak. A Volvo P1800-as talán mindmáig az egyik legszebb modell, amit a svédek bemutattak. Az ebből készült Shooting Brake verziót sem sikerült elrontaniuk, bár a végleges formát illetően voltak kérdőjelek. Két olasz tervezőt is felkértek a prototípus elkészítésére, azonban Sergio Coggiola és Petro Frua ötleteit a skandinávok túl futurisztikusnak bélyegezték, így végül házon belüli dizájn mellett döntöttek. Azért a „Rakaten”, vagyis „Rakéta” becenevet viselő olasz konceptet megtartották, a Volvo múzeumban ma is megcsodálható.
A végleges, sorozatgyártásba is kerülő modellt Jan Wilsgaard tervezte, aki egy kicsit konszolidáltabb stílust álmodott meg a svédek modelljének. A hátulján egyértelműen a hatalmas, nyitható üvegfelület dominált, ami miatt a németek csak „Hamupipőke koporsójának” gúnyolták. Hazájában „Fiskbilen”-ként, vagyis halas furgonként híresült el.
Míg az angol riválisok inkább sportautóknak az átépített változataik voltak, addig a Volvo a P1800 ES esetében már az átlagemberek számára is elérhető, stílusos kombi felé indult el. A 125 lóerős teljesítmény miatt nem jelentett nagyobb veszélyt az egzotikus olasz vagy angol konkurenciára, főleg a 3 sebességes Borg Warner automatával nem, de az áruk sem ugyanannyi volt. Az előbbi autókhoz képes meglehetősen sok készült belőle, 8077 darab gurult le a szalagról a 2 éves modellciklus alatt.
A kompakt kombik megjelenése
A svédeknek tetszett a kétajtós kombi ötlete, nem adták fel a gondolatot, 1986-ban nekifutottak még egyszer a 480-as Volvoval, ami egy elég érdekes tárgy lett. Dizájnja nagyon '80-as évek: egyenesek és derékszögek mindenhol, természetesen bukólámpával. Valahol félúton lehetett a kompakt és a kombi között, de inkább az előbbi tulajdonságai domináltak. Nem volt különösebben figyelemfelkeltő, se nem túl szép, de a gyártó próbálta az autó sportos mivoltát hangsúlyozni az eladáskor.
Egy autó azonban nem attól lesz sportos, hogy bukólámpája van, vagy Turbo matrica díszeleg az oldalán, hanem például akkor, ha egy sorhatos dolgozik elöl, és hátul kapar. A BMW Z3-ból a legyártott példányok többség Roadster, vagyis nyitott tetős kivitelben szaladgál, de a bajor gyártó készített belőle kupét is, amivel képviselte magát a Shooting Brake modellek között.
A kezdet döcögősen indult, mert a fejlesztői csapatnak nagy bokszmeccsekbe kellett belemennie a vezetőséggel, hogy engedélyezzék a gyártást. Sikerült elérniük azzal a feltétellel, hogy a kupénak a lehető legtöbb ponton egyezni kellett a kabrióval a költséghatékonyság jegyében. A képeket elnézve sikerült, le sem tagadhatnák a rokonságot. Sőt, talán a zárttetősnek még exkluzívabb a külseje. Szép hosszú orr, két ajtó, lecsapott fenék, ténylegesen használható méretű csomagtartóval. Ezt a receptet tovább fűszerezte, hogy a géptető alá kizárólag 6 hengeres motorok kerültek. A legerősebb változat természetesen az M-es feliratot viselte, 317 lóerővel igazi fenevad lett a háromajtósból.
Újra divatban a Shooting Brake
A Shooting Brake trend a 21. században is folytatódott, napjainkban ismét nagy népszerűségnek örvend. A Mercedes két lépésben hangolta rá magát a stílusra: a W211-es kódjelű E-osztályt először elkupésította 2005-ben, majd az így megszületett CLS-osztályt szabta át, és készítette el a kombi verzióját 2012-ben. Ez azonban nem a régi koporsószállító Merci volt, amilyet sokáig megszokhattunk.
Egy gyönyörű, szépen lassan, mégis folytonosan lefelé ívelő tetővonallal megrajzolt ötajtós Shooting Brake lett, amit a nevében is hordoz. Amíg a régi, hagyományos értelemben vett „vadászkombik” többnyire 2 emberre meg a csomagjaikra készültek, itt a csillagos márka hátulra is érdemben használható üléseket tervezett, és nem csak három ajtaja volt. Szokták mondani, hogy ami sok dologra jó, az gyakorlatilag semmire se igazán. Ez itt is igaz, kosárlabdázók nehezen fognak beülni a vezető mögé, a csomagtér sem akkora, hogy költöztetni lehessen vele. De szép, és több dolog belefér, mint a szedánba. Itt pedig csak ez számít.
A modell népszerűsége miatt a Mercedes a frissen bemutatkozó CLA-osztály palettáját is kibővítette sportos kombival.
A Ferrari 2011-ben piacra dobta az FF-et, ami egy eszeveszettül gyors Grand Tourer volt. De nem is ez az érdekes, hiszen amelyik autó elején ott virít az ágaskodó paripa, az garanciát jelent a kiemelkedő menetteljesítményekre. A tervezők egy olyan modellel akarták leváltani a 612-es Scagliettit, amiben kettőnél több ember csomagokkal együtt is kényelmesen utazhat bárhová úgy, hogy közben végig érzi, hogy Ferrariban ül.
Az új modell kialakítása megengedte, hogy akár 4 felnőtt is elférjen benne kényelmesen. A magas tetővonal miatt a fejtér és a csomagtartó mérete is elegendő volt, úgy lett belőle kicsit kombi, hogy közben nagyon Ferrari maradt. Inkább legyen így, mint fordítva. A recept úgy tűnik, hogy bevált, utódja a GTC4 Lusso is ezen az úton maradt, csak még erősebb és még több hely van benne.
A Shooting Brakek korszaka még bőven nem ért véget, sőt, inkább felfelé ível. Olyan neves típusból is készítettek már ilyen változatot, mint a Chevrolet Corvette C7. Egyre nagyobb igény van az ilyen típusú autókra, a gyártóknak tartaniuk kell a lépést, ha nem akarják, hogy elhúzzon a konkurencia. Mondjuk ezekkel az autókkal már nem valószínű, hogy bárki is vadászni fog járni az erdőbe. Az ő terepük már inkább az autobahn legbelső sávja.
