Talán már csak a legfiatalabbak között nem ismerik az általában élénk kék vagy zöld, jellegzetes hangú gépezetet.
A ’60-as évek óta velünk volt egészen a 2010-es évek elejéig úgy, hogy termelését már 1990-ben leállították. 1965-ben kezdődött annak a teherautónak a gyártása, amely ezután évtizedeken keresztül járta az utakat. Az idősebb generáció, de még a most húszas éveiben járó fiatalok is biztosan ismerik.
A nevében a „W” betű a Werdau helyiségre utal, ahol az elődjét gyártották, az 50-es szám pedig a teherbírásra, amely egészen pontosan öt tonna volt. Érdekesség, hogy a W50-et igazából az Industriewerke Ludwigsfelde nevű gyárban szerelték, nem messze Berlintől.
Az első évben még csak 855 darab készült belőle, az ezt követő évben viszont megugrott a legyártott modellek száma és év végére 5775 darab futott ki a gyárból. Ezután pedig évente több tízezer készült, egészen 1990-ig, amikor leállt a gyártás. Összesen így került forgalomba 571 800 példány. A teljes számnak 70 százalékával vált Kelet-Németország egyik legfontosabb expotcikkévé.
A W50-es teherbírása tehát öt tonna volt, köszönhetően annak, hogy a KGST-egyezmény az 1950-es évektől ennyire korlátozta a kelet-német térségben készülő teherautók terhelhetőségét. Alapvetően egy 6,56 literes, négyhengeres, 110 lóerős dízelmotor hajtotta, ami a korábbi szokásoktól eltérően a vezetőfülke alatt helyezkedett el.
Ehhez egy ötfokozatú, az első fokozatot és a rükvercet kivéve szinkronizált kézi sebességváltót kapott. Továbbá volt benne kipufogófék is, amely a gázpedál mellett lábbal kapcsolható.
A végsebessége mindössze 83 km/h volt, fogyasztása pedig 20-25 liter száz kilométeren. Mindez gyakorlatban pedig egyszerűen csak 70 km/órás sebességet és legjobb esetben is 25 literes fogyasztást tett lehetővé. Az eredeti motort 1967-ben cserélték egy 125 lóerős erőforrásra, de később már csak kisebb frissítések érkeztek hozzá. Alapkivitelben egy fix platós volt, de volt billenőplatós is, továbbá számos szerelvénnyel ellátták, utcaseprő verziója is volt például.
Magyarországra is hamar eljutott, sőt, egyhamar nyugdíjazta is a Csepel teherautóinkat, hiszen a KGST újabb szabályzata kimondta, hogy Magyarország elsődleges feladata a buszgyártás volt. Ezek után itthon is hatalmas számmal hozatták be az IFA W50-eseket. Viszont így az NDK-ba mentek a magyar buszok.
Ilyen például az Ikarus 211-es modell is, amelyet 1973-tól kezdtek gyártani. Ez ráadásul több IFA elemet is tartalmazott, beleértve a motort is. Így amikor ‘90-ben véget ért a W50 gyártása, akkor a 211-es is kifutott. A főként világoskék, szürke vagy élénkzöld színben eladott IFA W50 teherautók jellegzetes hanggal közlekedtek hazánkban is egészen sokáig, majd kezdtek el kihalni a 2000-es évek után és mára szinte teljesen eltűntek.
Ahhoz képest, hogy a mai szemmel nézve egy rendkívül gyenge konstrukció volt és borzasztóan zabálta az üzemanyagot is, érdekesség, hogy még a rendszerváltást követően sem tűnt el teljesen. Ezen kívül, ahogy az összes régi gép, ez is rendkívül megbízható volt, akárcsak a már korábban említett Ikarus buszok, melyekből mind a mai napig forgalomban vannak modellek a budapesti tömegközlekedésben. Az IFA W50-es keleti viszonylatokban az egyik legsikeresebb jármű volt.
Amennyiben érdekelnek a ‘70-es évek járművei, nézd meg ezt a Zaporozsec bemutatót. Ha a videó nem indulna el, ezen a linken tekintheted meg.
