2022. február 16. | 07:05

Dízel vagy benzines, karburátoros vagy injektoros, a W124-es Mercedes esetében nehéz mellényúlni. Bármelyik motorral hűségesen szolgált/szolgál évtizedeken át!

„Bezzeg a 124-es Merci!”- a mondat, ami az évek múlásával egyre többször hangzik el. Az ortodox Mercedes-fanok könnyes szemmel emlékeznek vissza azokra az időkre, amikor még generációkra terveztek autót, nem pedig évekre. Nehéz datálni, mikor is ért véget ez a hozzáállás, de a felső-középosztályban a W124-es volt az utolsó modell, amibe még minden tudást és anyagot beleraktak.

Elődje, az itthon csak „zöldséges” Mercinek gúnyolt 123-as magasra tette a lécet, mind az összeszerelési minőség, mind pedig a műszaki átgondoltság tekintetében. Az 1976-tól 1985-ig tartó modellciklus alatt közel 2,7 millió példány talált gazdára. Többségük négyajtós szedán volt, de a kombik és a kétajtós kupék is szép számmal fogytak.

Megbízhatóak voltak? Igen. Kényelmesek voltak? Igen. Erősek voltak? Hááát. Lehet azzal takarózni, hogy „jaaaj, de ez az autó nem arról szól”, meg hasonló kifogásokkal. A 2,8-as benzines csúcsmodell sem szaggatta az istrángot, főleg a komótos 4 gangos automatával. Félreértés ne essék, hozták az elvárható szintet, de a vevők nem vették volna zokon, ha többet számlál a ménes 177-nél.

Az utód 1984-ben debütált, a W124-es formaterve is Bruno Sacco, a Mercedes legendás dizájnerének munkája. Könnyen felismerhető a mindenféle finomságot mellőző, mégis konzisztens karosszériáról. Ha külön-külön hasonlítod össze az egyes elemeket, nem sok változást fogsz észrevenni, de ha a két autó egymás mellett áll, már egyértelmű a különbség. Ha a fiam majd egyszer megkérdezi, hogy apa, hogy néztek ki az autók a '80-as években, a W124-esről fogok neki mutatni egy képet. Tankönyvbe illő példa.

Az első futóműben külön szerelték be a spirálrugókat és a lengéscsillapítókat, hátul pedig megörökölte a 190-esben bemutatkozó multi-link felfüggesztést, ami azóta a legtöbb modern autóban megtalálható. Légellenállási együtthatója akkoriban világszámnak számított a 0,28-as értékkel még a korábbi rekordert, az Audi 100-ast (0,30) is felül tudták múlni.

Ebben sokat számított, hogy az autó alja műanyag borítást kapott, így könnyebben tudott végigszaladni rajta a levegő. Az első ablaktörlők számát 1-re csökkentették, ennek a megoldásnak az a különlegessége, hogy mozgása közben teleszkóp-szerűen „kinyúlt”, hogy a felső sarkokat is elérje. A hátsó fejtámlákat gombnyomásra lehetett ledönteni a jobb kilátás érdekében. Ötletes finomságok, amik hozzájárultak a modell sikeréhez, de (spoiler veszély) nem az egyedi ablaktörlőktől vált legendává a W124-es.

Sokkal inkább elpusztíthatatlan motorjai miatt. A belépő a 200-assal kezdődött, a kétliteres benzines volt az egyetlen, amit még karburátorral is kínáltak, a többi már büszkén viselte az „E” betűt a hátulján. Becsapós, mert nem mindegy, hogy a háromjegyű szám előtt vagy után virít: a korai modelleknél a számsor után a benzinbefecskendezést, míg a ráncfelvarrott példányoknál már az E-osztályt jelölte.

A négyhengeresekből a 2,2-es injektoros jelentette a csúcsot, 150 lovas teljesítménnyel. A hengerek számával egyenesen arányosan nőtt az élményfaktor is, a sorhatosok 2,6-tól (160 LE) egészen 3,2 literig (220 LE) terjedtek, a dinamikusan vezető sofőrök választhatták a 36 AMG-t is, 272 lóerővel. Ez azonban nem volt elég!

Mercedes E500
Képforrás: Mercedes

A szuperautók már a '70-es években is eszeveszett teljesítményre voltak képesek, de a hétköznapi járműveknél inkább a rákövetkező évtizedben indult meg a lóerő-orgia, és ezzel együtt az elkerülhetetlen rivalizálás. A W123-as leköszönt 1985-ben, ugyanebben az évben a BMW bemutatta az M5-öst, a Super Saloon-kategória megalkotóját.

Már az E28 is 210 lovas volt, 3 évvel később, az M-divíziós E34-es 310, majd 340 lóerőt kínált. Erre válaszolt a Mercedes az 500E modelljével: 326 pacival és 480 Nm-es nyomatékkal gond nélkül megfutotta a 250 km/órás végsebességet, ami már akkor is vízválasztónak számított.

Az a 14 lóerős lemaradás is piszkálta a Mercedes csőrét: hát mégis milyen dolog, hogy a bajoroknak erősebb autója van, mint nekünk?! Egyfelől presztízskérdést csináltak belőle, másrészt a tehetős vevők nyilván abba a szalonba mentek, ahol több lovat adtak. Itt jött a képbe ismét az AMG, ahol az 5 literes, V8-as motor lökettérfogatát 6000 köbcentire növelték, továbbá hosszabb váltóáttételeket és sportfutóművet kapott. Mindössze 126 darab készült belőle, a 381 lóerős E60 AMG-t csak „the Hammer”, vagyis „a kalapács”-ként emlegetik máig is.

Ilyen benzinfaló, gumiégető szörnyeteg után dízelekről olvasni olyan lesz, mint egy háromfogásos vacsora után meginni egy üveg köptetőt, de ha van autó a világon, amelynek gázolajosait muszáj megemlíteni, akkor az a W124-es. A szívó kétliteres, 8 szelepes motor volt az alap, kezdetben 72 lóerős teljesítményével leginkább a nyugdíjas célközönség gondtalan helyváltoztatási igényeit szolgálta ki. A 6 hengeres, 3,0 literes 300D a 109 lóval már jobban szedte a lábát. Az öthengeres motorok közül a turbós 10V volt a legkraftosabb, ezzel már majdnem megvolt a 200-as végsebesség is (195 km/h).

Már ezekkel is kiment a világból a W124, meg vissza is jött, de szuperlatívuszokban az OM606 kódjelű, hathengeres dízelről szokás beszélni. 1993-tól 2001-ig gyártották a dupla vezérműtengelyes motort, gyári teljesítménye 136 lóerő volt. A tartósság jegyében minden alkatrészt túlméreteztek, hogy a lehető legkevesebb karbantartással is problémamentesen funkcionáljon.

Sikerült nekik, a forgalomban lévő példányok jelentős százaléka már túl van az egymilliomodik kilométerén, rendületlenül ketyegnek tovább az örökkévalóságba. Tuningalapnak is kitűnő választás, nagyobb adagolóval és turbóval gond nélkül meg lehet sokszorozni a teljesítményét anélkül, hogy súlyos összegeket költenél a belső alkatrészek megerősítésére.

A Mercedes 1987-ben, a W124-esben mutatta be először a 4MATIC összekerékhajtását, ami azóta a legtöbb modellben megtalálható. Csak a szedánok és kombik kiváltsága volt a négykerék-meghajtás, kupé és kabrió kivitelben nem volt elérhető ez az opció. Érdekesség, hogy a korai 2,0 literes modelleket még 4 gangos kézi váltóval is szerelték, amit a ráncfelvarrásnál elbúcsúztattak. A 4MATIC modelleket 5 sebességes manuállal, illetve a nagyobb motoros modelleknél használt és bevált 4 fokozatú automatával vértezték fel.

A 11 éves modellciklus alatt 2 562 143 példányt gyártottak le a 124-es Mercedesből. Utódja, a W210-es E-osztály már egy teljesen más világ szülötte. Stuttgartban döntött a vezetőség valamikor a kilencvenes évek derekán, hogy a profit mostantól fontosabb, mint az örökéletű autók gyártása. A pápaszemest sokan vették, mert úgy hitték, hogy ez is egy 124-es, csak más köntösben.

Tévedtek. A gátlástalanul rohadó karosszéria, és a márkához nem méltó elektromos hibák aláásták a Mercik tekintélyét. Jobban belegondolva az sem volt egy rossz autó, csak az a léc olyan magasan volt, hogy nem tudták megugrani. A csillagosok azóta már kezdenek visszatérni a helyes útra, de az biztos, hogy még egy olyan kocsit, mint a W124, nem lesz egyszerű gyártaniuk.