2022. október 31. | 15:25

Tökéletes példája annak, hogy mire volt képes a BMW akkoriban, még annak ellenére is, hogy végül az autó nem került sorozatgyártásba.

A luxus mögött sosem volt logika, egy bizonyos szinten túl már a kényelem sem magyarázat. Legyen szó házról vagy autóról, a luxus egy idő után átcsap presztízsbe.

Hülye lenne a gyártó nem kiszolgálni az ilyen közegeket amellett, hogy ebből ő is profitál. A luxusautó mindig a kor technikájának csúcsát sorakoztatta fel és nem baj, ha nem bír többet két évnél, addig úgysem használja a tulaj. Viszont a gazdag ember itt maga a kísérleti alany, a gyártó figyel, keresi, hogy melyik funkció jött be és melyik nem. Elég sok a kényelmi elektronika? Elég sokat tud a táblagép? Vagy éppen pár évvel ezelőtt: elég nagy a motor?

Ez a kérdés a BMW-nél is felmerülhetett, mert nem a semmiből kezdtek el V16-os motorral kísérletezni. Eleinte még autót is szerettek volna köré építeni, de először kellett a motor. És mibe fér bele egy ekkora batár? A kor 7-es BMW-jébe, az E32-esbe - mondjuk abba is szűken.

Ez volt a Goldfisch, azaz az aranyhal projekt, aminek leírása egyszerű, a körülményei már messze nem. Olyannyira nem, hogy a projekt folyamatában egy ponton eldőlt, hogy sohasem kerül majd sorozatgyártásba a modell, mégsem hagyták félbe. 1987-ben készült el a hatalmas motorral szerelt 7-es BMW, aminek 767 iL lett volna a neve.

A név kötelez, a 767-ből a 7-es a modellsorozatra, míg a 67 a motor lökettérfogatára utal. Pontosan 6 651 köbcenti volt, tehát ezt már joggal hívnánk 6,7 literesnek, mégis van ahol 6,6-ként hivatkoznak rá. Ennél még impozánsabb adat, hogy 408 lóerő és 613 Nm nyomaték állt rendelkezésre.

Persze ma ez már egy kétliteres, turbós négyhengeres motorból is kiszalad, de akkoriban ez tiszteletet parancsoló volt. Eleve az 1977 óta készülő 7-es BMW egy jó kiállású és kényelmes autó volt, de a bő 300 kilós motorral az orrában és a 6 másodperces 0-100 sprinttel igen komoly sportautóknak is odavágott, miközben megőrizte a luxusautós kényelmét egyelten kivétellel. Az akkoriban használt 4 gangos automata váltó nem jött a kistesóból, hanem egy 6 fokozatú kézit építettek be helyette.

A miheztartás végett az eggyel kisebb csúcsmodell 750i V12-es motorjának szűk 300 lóerejéhez képest is rengeteg erő volt, és majdnem másfél másodpercet faragtak a 0-100-on. És ez most nem a levegőbe beszélés meg az elméletek. A Goldfisch elkészült és működött, a saját lábán mozgott, ha kellett. Így tudták lepadolni és megkapni a kor sztenderdjei szerinti félelmetes értékeket.

Ugyan megmutatták, mire képesek, de sok dolog miatt nem került soha szériagyártásba az autó. Egyfelől rettenetesen drága lett volna még úgy is, hogy a motort nem a nulláról fejlesztették. Az alap 5,0 literes V12-eshez csaptak hozzá még négy hengert. Persze tudom, hogy ez nem olyan egyszerű, mint ahogy leírom, de mégis gyorsabban és főleg olcsóbban ment, mint alapjaiban tervezni egy új motort.

Emellett a blokk 30 centivel hosszabb lett, mint az addigi legnagyobb V12-es és '87-ben is pontosan tudták, hogy a '77-ben elkészült 7-esbe nem terveztek még ekkora motort. A súlyon azzal nyertek sokat, hogy az öntvények szilícium-alumínium ötvözetből készültek, de méretei miatt az addig készült motorokhoz képest óriási volt.

Olyannyira nagy lett, hogy miután cipőkanállal befeszegették a motortérbe, a hűtésnek egyáltalán nem maradt hely, pedig a 16 hengeres motor tisztességesen termelte a meleget. Emiatt hátra került nem is egy, hanem két hűtőradiátor ventilátorokkal.

Egy egyszerű csomagtartó viszont keveset szellőzik, ezért módosítani kellet a hátfalát és a hátsó lámpákat. Emiatt az autó csomagtere lényegében eltűnt és két hatalmas kopoltyú került a hátsó ajtók mögé, de ez mind kit érdekel, hiszen a Goldfisch működött!

Furcsa élmény lehetett, ahogy az a szörnyeteg a '80-as évek végén kigördült a kapun. De megtette és közben nem is pfennig hanem márka csöpögött ki a kipufogón, ahogy a hatalmas motor mind a 16 hengere működött. Ez is volt az egyik érv az elkaszálása mellett.

Luxuskategóriában ritkán jelent gondot a magas fogyasztás, de a kor nagy autóihoz képest is rengeteget evett a Goldfisch, ami logikus, hiszen teljesítmény a levegő mellett főleg benzinből lesz és nem jóindulatból. A városi fogyasztási átlaga közel 26, az országúti olyan 15 liter körül alakult 100 kilométerenként, autópályán viszont nem okozott gondot 30 liter fölé szökni, úgy is mondhatjuk, hogy határ a csillagos ég.

A Goldfisch egy remek kor lenyomata és bizonyítéka annak, hogy a BMW mire volt képes. Bár szériagyártásba sosem került, egy darab létezik belőle és működik. Nem fél nap reszelés és csereszabatos alkatrészek árán, hanem mint egy átlag autó működik és ez volt hatalmas szó.

Súlyos kilométerek és egy tartós teszt mondjuk biztos nem fog beleesni, ahogy az az elmúlt 35 évben is elmaradt, az autó célja sosem ez volt, hanem az elv: igen, megtehetjük és meg is tesszük.

Depositphotos